Gerecse50 … vagyis 35! – Korán Dorottya

Előre elnézést kérek, amiért ilyen régről kezdem (talán ennyi erővel a diagnosztizálásomtól is indulhatna a mese), mégis úgy érzem, ettől lesz kerek a történet.
Az elmúlt fél évben már háromszor kellett befeküdnöm a kórházba, ami talán még mindig nem olyan vészesen rossz, de már éreztem, hogy két vénás antibiotikumos kezelés után sem vagyok jobban. Nagyon zavart, hogy edzésekre sem jutok el, és az állóképességem is egyre rosszabb. Annak idején krav maga (önvédelmi) edzésekre jártam, és hiányzott az az erő, amit akkoriban éreztem magamban. Januárban ismét kórházban kötöttem ki, amikor valami influenza jellegű dolgot is elkaphattam, mert életemben először képtelen voltam lábra állni, és még a kedvenc ételeim elfogyasztása is komoly problémát jelentett, ami velem tényleg sosem fordult elő azelőtt! Minden nap újra és újra belázasodtam, hiába nyomták le a gyógyszerek a lázamat… Fáztam, reszkettem, erőtlen voltam, és eszem ágában sem volt kibújni a nehezen felmelegített takaró alól. Elkezdtem fogyni, ami azért volt ijesztő, mert nekem általában túlsúly problémáim szoktak lenni. És akkor elpattant bennem valami! Nehezen ugyan, de rászántam magam, hogy kibújjak a meleg ágyból a reszketés ellenére, és a teljes egyensúlyérzékem hiányában bútortól bútorig közlekedve eljussak a kis asztalomig, ahol várt rám az erőt adó ebéd! Falatról falatra gyűrtem le az ételt, miközben minden nyeléstől liftezett a gyomrom. Többször megálltam pihenni, nagy levegőt véve, hogy amit megeszek, az bennem is maradjon. Majd visszabotorkáltam az ágyba. Minden étkezés után picit erősebbnek éreztem magam. Két nappal később, amikor már stabilan sétáltam, úgy döntöttem, ideje átmozgatni magam. Kimentem a kórházunk tornatermébe kényelmes nadrágban, utcai cipőben, és sétálni kezdtem a futópadon. Másnap ismét felszívtam magam, és felkészültem lélekben, hogy ma már futni is fogok. Nem ment rögtön, de futottam sétákkal megszakítva 3x másfél percet. Az ezt követő napon ismét nekirugaszkodtam, és az első öt perc után boldogan konstatáltam, hogy nincs előttem akadály, addig futok, ameddig jólesik. Nem akartam túlzásba esni, körülbelül 15 percig futottam. Onnantól igyekeztem heti 3-4 alkalmat a futópadon tölteni, és a futások után erősítő gyakorlatokat végeztem (óvatosan persze, mivel branül volt a kezemben). Fekvőtámaszokat, felüléseket és guggolásokat csináltam főleg, de próbáltam fűszerezni egyéb gyakorlatokkal, amiket egyrészt krav magás edzésekből, másrészt pedig egy fitness teremből szedtem össze. Törpejárás, kitörések, krokodilmászás, árnyékbox és néhány gumilabdás gyakorlat. Élveztem, hogy a testem újra kezd helytállni, és kielégíti a mozgásigényeimet. Három hét után kiengedtek a kórházból, de kiderült, hogy egy úgynevezett mycobacterium ellen úgy kell felvennünk a harcot, hogy otthonról heti kétszer be kell járnom a kórházba egy darab vénás kezelésre, körülbelül 2-3 hónapon keresztül. (A bejárás idejével együtt ez alkalmanként majdnem négy órát vesz igénybe.) Féltem tőle ugyan, de eldöntöttem, hogy felveszem a kesztyűt, és a kezelések mellett újra fogok dolgozni, és edzeni is! A kórház után nem is vártam sokat… körülbelül egy hét pihenés után újra csatlakoztam a régi krav magás csoportomhoz. És akkor beugrott, hogy közeledik április, amikor is minden évben megrendezik a Gerecse50 teljesítménytúrát. Indulni lehet 10, 20, 30 és 50km-es szakaszon. Számomra a 30 km még pont a határom alatt, 50 pedig a határom fölött van. Ezért, és mert az 50 km-es szakasz erdősebb tájon megy végig, az 50-es szakaszt választottam.

received_10210915419475908

Korábban – egyetlen egyszer – már sikerült végigmennem rajta, akkor is csak szintidőn túl, de akkoriban volt, hogy heti 4-5 edzésre is elmentem, tehát messze jobb kondiban voltam. Nővérem szokott elkísérni erre az útra, de számára sosem cél végigmenni, inkább élvezi a sétát, amíg a teste és lába bírja. Számomra viszont abszolút a kihívás a legfontosabb! Elmenni a határomig és még azon is túl! Kitenni magam valami többnek, mint amit hiszek arról, hogy kibírok. Ezt a különbséget fejben tartva, – bár próbáltunk együtt haladni – viszonylag hamar különváltunk nővéremmel, és elkezdtem gyorsítani a lépteimet, hogy legyen esélyem végigmenni mind az 50 km-en, ha esetleg úgy döntök, vagy a testem is úgy akarja. A negyedik és ötödik megálló között (megálló: ellenőrzőpont, ahol pecsétet adnak a teljesített útszakaszért) már teljesen egyedül mentem. Az ötödik ellenőrzőpontnál (27. km) megálltam pihenni, zoknit cseréltem, és az órámra pillantva azt láttam, hogy bár csúszásban vagyok, ha belehúzok, még van időm végigcsinálni. Teljes önbizalommal vágtam neki a hatodik szakasznak, ami a legnehezebb terep az egész túra során. Ugyan csak 2 km hosszú, de ezalatt 230 m szintemelkedőt kell megmászni, ami az elején még lankás, de a végére olyan, mintha egy szinte már függőleges falon kéne felmászni. Emellett természetesen sosem bírom ki, hogy ne vigyek magammal minimum két flakon vizet és rengeteg elemózsiát, így nem csak a mászással kell ilyenkor megbirkózni, hanem a táska hátrahúzó súlyával is. De hát ugye, amit magunknak csinálunk, azt meg is érdemeljük!
A hegyet leküzdve, amikor megláttam a következő ellenőrzőpontot, ismét szorgosabban kezdtem lépkedni, hátha még van esélyem. HÁTHA! Ezután egy 10 km-es szakaszon kell végigmenni, ami kellemesen leejtős ugyan, de nincs ellenőrzőpont, csak egy zsíros kenyerező hely körülbelül a szakasz felénél. Talán ezt nehéz lehet elképzelni vagy megérteni, de nem mindegy hogy az embernek hány kilométeren keresztül kell tartani magában a lelket, hogy:
„Mindjárt ott vagyok a következő ellenőrzőponton…!”
Ugyanakkor néha rálestem az órámra, és azt láttam, hogyha nem is szintidőn belül, de csak fogynak a kilométerek és van esély eljutni a végéig. Újabb nehézség volt azonban, hogy nem volt túracipőm, amit így a túra előtti héten sikerült beszereznem, és a munka, edzések és kezelések mellett nem volt időm elmenni egy rövidebb túrára, hogy betörjem. Így erre a betörésre magán a túrán került sor, és így a cipővel együtt betört az én lábam is!
Azon a bizonyos egybe 10 km-es szakaszon megfájdult a bokám, és elkezdtem sántítani. Mérlegeltem, mi az, amit még kibírok, és úgy döntöttem, fájó szívvel, de lemondok az 50 km-emről, és elmegyek 40-ig, ahol van egy kiszállópont. Elértem a zsíros kenyerezőig, ahol megállás nélkül mentem is tovább, ám akkor a fáradtságnak és lábfájásnak köszönhetően figyelmetlen lettem, és letértem az ösvényről. Ezt szerencsére hamar észrevettem, de kezdtem rájönni, hogy ez a túra végét jelenti. Elindultam lassan visszafelé ahol is megtaláltam, hol kanyarodtam rossz felé, és alig vártam, hogy tovább menjek a jó úton, de akkor felhívtam nővéremet, aki szerencsére óva intett, hogy biztosan szeretnék-e még további öt kilométert sétálni a következő kiszállóig lábfájással, fáradtan, és úgy, hogy már tudom, könnyen eltévedek. Igazából az győzött meg, hogy ez az eltévedés körülbelül 400 méteren belül történt, és már ahhoz sem volt erőm, hogy ezen a 400 méteren visszasétáljak a zsíros kenyerezőig. Sántítva valószínűleg még több, mint egy órát (vagy akár kettőt) kellett volna sétálnom, hogy beérjek a 40. kilométerig, így győzött a józan ész. Kiszálltam 35 km-nél. (Szüleim vittek haza autóval.)

received_10210915419635912

Természetesen erős csalódottság érzésem volt, amiért nem sikerült végigcsinálnom, ugyanakkor, ha azt nézem, hogy honnan indultam állóképességben, és az egész útnak 15 km híja volt, akkor azért mégis csak szép teljesítmény ez a 35 km is.
Talán még így zárásképp annyit, hogy bár mindig megfogadom a túra alatt, hogy:
„Én aztán soha többet!”
… már a túra másnapján mindig azt érzem:
„Juhhé! De jó volt! Mikor próbálhatom meg újra?!”
Szóval… én úgy gondolom, nem utoljára rugaszkodtam neki ennek a kellemes kis kihívásnak! És őszintén hiszem, hogy egyszer még újra sikerülni fog!

A túrám jelszava pedig: „Menj tovább előre!”

top