Kata, Dorka és Bence barátsága

2006.03.27 - 00:00 - Dr. Holics Klára

Aznap délelőtt a városban a szokottnál is sűrűbb volt a köd. Vastag rétegekben borította be a terepet, rátelepedett a park fáinak ágaira, körülölelte a villanyoszlopokat, beleült a lekopott festékű öreg padokba, belebújt a játszótér mászókájának legkisebb réseibe is.

Hideg szél rebbentette szét maga előtt az árválkodó hinta mellett kupacokba halmozódott rozsdaszínű faleveleket: néhányat felkapott és megpörgetve felröpített egészen az ólomszürke égig, melynek lomha felhői szinte a fák koronáit súrolták.

A park zugában esőkabátos kislány ült az egyik padon, szorosan kabátjába burkolózva. Vagy inkább úgy tetszett, mintha egy nagy esőkabát lett volna a padra dobva, amiből csak egy pár cipő, egy nagy sál és egy sapka csücske kandikált elő.
Az esőkabát néha megmozdult, ilyenkor kissé erőlködő, fojtott köhögés tört elő a belsejéből.

-Ma nagyon nehéz napom lesz - gondolta elkeseredetten Dorka, az esőkabát egyáltalán nem boldog tulajdonosa - a köd! Csak az ne lenne soha!

Nehezen vette a levegőt, úgy érezte, mintha egy magas hegy tetején lenne, ahol már teljesen elfogyott az oxigén. Felső teste megfeszült az erőlködéstől. Újabb köhögési roham fogta el, hosszan, kínzóan, csillapíthatatlanul. A dobhártyáiban lüktető vér zúgása elnyomott minden hangot a környezetből, hosszú ideig semmit sem hallott a sarkon bekanyarodó villamos kerekeinek sikításából, vagy a mérgesen tülkölő autók zajából
Aztán, nem tudni mennyi idő múlva, lassan tisztulni kezdett a kép. Oldódott a mellkasát markoló görcs és végre néhány jó mély légvételre futotta erejéből.

Ahogy előregörnyedve ült a padon, hirtelen arra eszmélt, hogy már jó ideje bámulja azt a két bakancsszerű, otrombaságában is érdekes cipőt, ami már ki tudja mióta az orra előtt ácsorgott. Ahogy a pillantása magasabbra siklott, kiderült, hogy a bakancshoz két vékony láb, majd annak folytatásában egy magához hasonló korú kislány is tartozik. Piros esőkabátot viselt és meleg, sötétbarna szemei aggódva figyelték Dorkát.
„- Valami baj van? Tudok neked segíteni?” - kérdezte komoly képpel.

Dorka kicsit bizalmatlanul tekintett fel a bakancsos lányra, honnan is tudhatná az, hogy mi van vele. Sem ereje, sem kedve nem volt beszélni, fáradtan rázta meg a fejét és csak annyit mondott: „ - nem, köszönöm.”
Úgy gondolta, hogy ezzel be is fejeződik a beszélgetés, de a piros kabát csak nem indult tovább.
-” A köhögésedre figyeltem fel” - folytatta a hívatlan érdeklődő. - „ tudod erre az én fülem különösen ki van élezve. Én ugyanis úgy születtem, hogy engem a köhögés végig kísér az életemen, és ezért jobban odafigyelek, ha mást is köhögni hallok. Asztmás vagy talán? - kérdezte végül óvatosan, mert látta Dorka arcán az elutasítás jeleit.
-”Nem” - válaszolta röviden, remélve, hogy ezzel véget vet a további érdeklődésnek. Nem mintha nem esett volna jól, hogy végre valakitől nem a kíváncsiság, hanem az együttérzés hangjait hallja, dehát ami az ő baja, azt még ez a piroskabátos lány sem fogja megérteni. Miért kezdjen bele bármilyen magyarázatba egy vadidegennek, a mukoviszcidózis szót úgy se hallotta soha. Alig értek ide az agyán átvillanó gondolatai, amikor szinte a lélegzete is elállt a lány váratlan kérdésére: -” Csak nem vagy te is mukós?”
A döbbenettől alig tudott válaszolni, annyira valószerűtlen volt, hogy az utcán pont egy „sorstárs” szólítja őt meg. Mintha varázslat történt volna, egy pillanat alatt eltűnt minden bizalmatlansága és az azonosság felfedezésének örömében már egyáltalában nem találta tolakodónak a kislány jelenlétét.
-”De igen „ -mondta megkönnyebbülten és már állt is fel, hogy kezét nyújtsa a piros kabátosnak.- „Engem Dórának hívnak és éppen sétálni indultam, amikor rámjött ez a köhögés. Nem jutottam nagyon messze, muszáj volt egy kicsit leülnöm. De most már minden rendben van” -tette hozzá megnyugtatólag.
Eközben finom dara szemcsék kezdtek szitálni a ködpárás levegőből. Nekicsapódtak a tárgyaknak, visszaverődtek, elpattantak halk ropogás szerű hangot hallatva. Dorka hosszan figyelte a kabátjáról „felugráló” apró fehér szemcsék bolhatáncát. -Mintha kristálycukor peregne az égből -gondolta.
”Az én nevem Kata és itt lakom a szomszéd utcában. Pici korom óta tudom, hogy mukoviszcidózisom van. Rendszeresen járok a mukó rendelésre ellenőrzésre, hogy-hogy eddig még soha nem találkoztunk? Nem voltál egyszer sem a közös nyaralásokon sem? Hol rejtőzködtél mostanáig? „- Katából csak úgy záporoztak a kérdések -” -De meg sem várta, hogy azokra választ kapjon, máris folytatta tovább: -”Mondd, nincs kedved eljönni hozzánk? Van egy gyönyörű kutyám, Kid Kapitány, őt is megismerhetnéd és iszunk egy jó forró teát hogy egy kicsit felmelegedjünk.
A kérdések közül egy kettőre nem lesz könnyű a felelet - gondolta magában Dóra, de a kedves hívó szónak nem igen lehet ellenállni. A meleg szoba és a forró tea csalogató gondolata erősebb volt a fáradtságánál.
-”Ha nem zavarok, szívesen elmegyek.”

Kata erre vidám lendülettel máris belekarolt Dorkába és lépéseit a megfáradt kislányhoz igazítva indult vele a park közelében álló házuk felé. Az élénk hang, a megszólításhoz való bátorság, a lendületes mozgás Dorkát bámulattal töltötte el: lehetséges az, hogy ennek a teljesen egészségesnek látszó lánynak ugyanaz a baja, mint neki? - Hát ami igaz, az igaz, ő bizony nem igen járt ellenőrzésekre, amikor csak lehetett talált valami kibúvót. Ott mindig megmosták a fejét, hogy már megint ezt se, meg azt se csinálja rendszeresen! Amikor annyi minden sokkal érdekesebb dolog van a világon, miért kellene neki folyton magával foglalkoznia? - Lehet, hogy ez a kislány tud valamit, amit ő nem? Van valami újabb gyógyszer is, amit ő nem ismer? Talán valami csodaszer? - Csak úgy cikáztak a gondolati és nagyon szeretett volna mindent rögtön meg is kérdezni, de a büszkesége visszatartotta.

Kata, mintha csak olvasott volna gondolataiban, váratlanul megkérdezte: -”Mondd, neked ki segít a kezelésekben? Kivel szoktad megbeszélni, ha valamit nem tudsz? Van a családodban valaki, aki tornázik veled? - és még folytatta volna, ha Dorka a sietős léptektől nem kezdett el volna újra erősebben köhögni.
-” Jaj, bocsáss meg, hogy így nekilendültem, de tudod én úgy megszoktam a napi futó-edzésemen a gyors mozgást, hogy már észre sem veszem milyen gyorsan közlekedem. Álljunk meg, nyugodtan köhögd ki magad. Nincs nálad egy kis hörgőtágító gyógyszer, ilyenkor az sokat tud segíteni.” -
-”Nincs”- mondta Dorka két köhögési roham között -” Igazán azt sem tudom pontosan, hogy melyik gyógyszer lehet az -gondolta magában.

Katában egyre inkább kezdett megerősödni az a gondolat, hogy ez a kislány nem nagyon kezelheti önmagát! Nem akart ajtóstól rohanni a házba, hogy erre egyenesen rá is kérdezzen. Érezte, hogy ez a félszeg visszafogottság valami nagy-nagy bizonytalanságot rejt magában. Az erős köhögés csak azt jelentheti, hogy nincs jól kitisztítva a tüdeje. Ahogy a sietős léptek miatt nagyobb légvételekre van szüksége, a levegő meg akarja nyitni a kisebb hörgőket, hogy több oxigént tudjon a szervezetnek átadni, de az ott pangó váladék útját állja, a levegő áramlásába beleremeg, és máris kitör a fuldokló köhögés. Ő már sokat hallott erről, mert kicsi korától kezdve elmagyarázták neki, mit miért kell tennie. Most érzett csak igazi hálát a sorstól kapott ajándékért, hogy épp egy ilyen családba csöppent bele. - Talán ez a kislány még soha nem hallott részletesen a saját elváltozásáról? Vagy csak nem vette komolyan, amiket az orvosa tanácsolt? Ó, ha egyszer meghallgatná az édesapámat, amikor elmagyaráz valamit, biztosan neki is sokat segítene. Lehet, hogy a sors küldte éppen útjába ezt a kislányt? - A segítségnyújtás vágya, a „sorstárs” iránti felelősség érzés végül legyőzte az amúgyis kétes értékű tapintatot, hogy ne kérdezősködjön tovább, ezért hát megszólalt:- „Dorka, az én apukám orvos, és amikor megtudta, hogy mukoviszcidózisom van, attól kezdve ez lett a fő szakterülete. Sok mukós társamnak segített már, akik hozzá fordultak tanácsért. Éppen ma is jön hozzánk az egyik, akit eddig valami más betegséggel kezeltek és még nagyon keveset hallott az új diagnózisáról. Ha van időd és kedved csatlakozz ehhez a délutáni beszélgetéshez, a papám biztosan nagyon sok újdonságot tud majd mesélni neked is. Tudod, ő délutánonként amúgyis mindig szakít időt rám, ellenőrizni, hogy, hogy csinálom a kezeléseket, sőt a legtöbbször futni is eljön velem. Biztos vagyok benne, ha őt meghallgatod, te is másképp fogsz látni mindent. A magyarázatai annyi erőt adnak az embernek, hogy én már észre sem veszem, hogy egy-két órát a kezelésekkel töltök el. Remekül érzem magam és a fennmaradó időmet, így teljesen gondtalanul használhatom arra, amire akarom. Beteg hála az égnek nagyon ritkán vagyok, sokszor még akkor sem kapom el az influenzát, amikor a tesóm 5 napig is nyomja az ágyat. - Van kedved meghallgatni a papámat?”

Dorkát teljesen elbűvölte ennek az élénk, talpraesett és meleg baráti érzést sugárzó kislánynak az apja iránti elismerése és rajongása. Már régen vágyott arra, hogy valakivel egyszer megbeszélhesse, mit is jelent ez a furcsa nevű valami, amit a sors kéretlenül rámért, de valahogy sosem került rá sor. A tüneteit minden erővel igyekezett palástolni, sokszor még önmaga előtt is, hát még mások előtt, mintha csak olyan valami lenne, amit szégyellnie kell. Még az iskolában sem igen tudják, hogy mi van vele, úgy hiszik, hogy asztmás. De hiába is kérdeznék tőle, hogy mi az a mukoviszcidózis, maga sem igazán tudná elmondani. Ez a váratlan lehetőség, amit ez a kedves kislány most felajánlott, alig palástolható örömmel töltötte el: -”Nagyon szívesen” - nyögte ki végül, -”De mit szól hozzá apukád, ha csak úgy hívatlanul beállítok hozzátok,”
-”Mi az hogy hívatlanul, hiszen meghívtalak! És mondom, hogy jön egy barátom is éppen, de különben is, apám csak örül, ha minél több társamnak segíthet. - Na, meg is érkeztünk.”- mutatott a kovácsoltvas kerítéssel szegélyezett kertben álló házra.

Amíg Kata a kulcsaival és a zárral volt elfoglalva, Dorka bekukucskált a kerítésen. A kicsit dimbes-dombos kert enyhén emelkedett a telek túlsó oldalán álló házig. A házhoz kőlapokkal kirakott széles út vezetett, két oldalán kisebb nagyobb szikladarabok hevertek, felületüket vastagon beborította a kövirózsa. A ház maga nem tűnt nagynak, homlokzatára felfutott a vadszőlő, bejáratánál öreg vadrózsafa simult a falhoz. Mindent összevetve a ház és a kert nagyon barátságosnak tűnt már első pillantásra.
-”Na végre! „ -sóhajtott fel Kata és belökte a kertkaput. Az előretessékelt Dorka alig lépett be a kertbe, amikor minden előzmény nélkül az orra előtt egy hatalmas kutya-pofát pillantott meg. Még mielőtt ijedtségében felkiálthatott volna, a háta mögött megszólalt Kata: -”Ne ijedj meg tőle, nem bánt! Egyébként ő Kid kapitány. Kis korunkban a bátyámmal és apával sokszor játszottunk kalózosdit és Kid kapitány éppen akkor került a házhoz. Ha a fél szemét bekötjük egy kendővel, akkor éppen úgy néz ki, mint egy igazi kalózkapitány. Ezért adtuk neki ezt a nevet. De a rendes embereket nem bántja! Kid Kapitány, bemutatom neked Dorkát, a barátnőmet” - hadarta Kata a szokott stílusában. Dorka azért még nem nyugodott meg teljesen. - Vajon, miből tudja megállapítani Kid kapitány, hogy én is „rendes ember” vagyok? -tűnődött magában. Még mindig azt latolgatta, hogy nem kellene-e esetleg mégis egy nagyot sikítania, amikor Kid kapitány kedvesen Dorka vállára tette mindkét mellső lábát és megnyalta a bal arcát. - Ez az állat nagyobb, mint egy medve - gondolta igazán megszeppenve.

-”Azonnal hagyd abba, te buta kutya!” - korholta közben Kata, de Kid kapitány valószínűleg szerethette, ha „butakutyázzák”, mert széles szájjal nevetett. Miután ilyen szépen összeismerkedtek, most már hármasban indultak el a házba. Az előszobában gyorsan megszabadultak nedves esőkabátjuktól és papucsba bújtak, majd a falépcsőn felbaktattak a nappaliból a felső szintre, ahol Kata szobája volt.

Amikor beléptek Dorka kíváncsian pillantott körül. A sarokba tolva egy furcsa, keskeny, ferde felszínű heverőt és egy óriási labdát vett észre. A szobában festői rendetlenségben számos plüss állat, kabalafigura hevert szanaszét.
-” Hát ez az én birodalmam!” - mutatott körbe Kata és lezöttyent a heverőjére. Dorka az egyik puffra ült és lábait felhúzta maga mellé. Szeretett így összekuporodva elhelyezkedni.
A puff mellett egy rozsdabarna puha sörénnyel borított jókora plüss oroszlán hevert. Dorka szeretettel emelte fel a bumfordi állatkát, éppen jól jött, hogy a puha szőrös teste csaknem beterítette alaposan átfázott lábait.

A következő pillanatban Kata már viharzott is ki a szobából, hogy egy kis harapnivalónak nézzen utána. Édesanyjával tért vissza, aki egy tálcán illatos forró teát és néhány szendvicset hozott magával. -”Maradj csak ülve kislányom, látom jól esik az oroszlán meleg teste a lábaidnak, remélem a tea is hamarosan felmelegít benneteket” - és már nyújtotta is a csészét az összekuporodott kislánynak. Dorka hálásan tekintett fel a kedvesen mosolygó arcra és ahogy szűnt lábaiban a hideg, úgy oldódott feszélyezettsége is ebben a közvetlen hangulatú családban.
Még ki sem itták teájukat és épp, hogy hozzákezdtek a finom szendvicsekhez, amikor éles csengetés hallatszott a kapu felől. -”Na megjött Bence!” - ugrott fel Kata és már futott is le a lépcsőn, másik újdonsült barátját fogadni.

Annyi minden megbeszélni valójuk lett volna még a három gyereknek, hiszen mindnyájuk számára csak ma kezdődött el a barátság és a neveiken kívül még alig tudtak valamit egymásról, de nem tudták folytatni az egymáshoz intézett kérdéseiket, mert megérkezett Kata édesapja.

Éppen Dorka kezdett volna el mesélni önmagáról, amikor az ajtóban megjelent egy magas, sötét hajú, megnyerő külsejű férfi.
“Apa”- ugrott fel boldogan Kata és már repült is apja karjaiba. De alig várta ki, hogy megkapja arcára a szokásos két cuppanós puszit, gyors mozdulattal bontakozott ki a meleg ölelésből, hogy minél előbb bemutathassa új barátait apjának.” Apa, ő Dorka”- mutatott rá a szendvicsét majszoló lánykára, ő pedig Bence. Dorkával egészen véletlenül találkoztunk és meghívtam őt is a ma délutáni beszélgetésre” - csak úgy ömlött belőle a szó, amint lelkesen elmesélte kettőjük találkozását. -” Hát nem csodálatos, hogy egyszerre két barátra is találtam!?” - fejezte be mondókáját.
E feltétel nélküli elfogadáshoz nem szokott Rita szívét újra melegség töltötte el és már feszültség nélkül nyújtotta kezét Kata édesapjának.