A történet

2006.10.29 - 00:00 - Papp Olivér

Kimegyek az utcára és rögtön az első kérdés, amit hallok: hogy vagy?
-Köszönöm jól- felelek, széles vigyorral. Most már jól.
Ez sokaknak talán egyértelmű az adandó válaszok terén, hisz mi mást is lehetne erre válaszolni?
Az idők során egyesekben, talán már megszokássá is vált ez a kérdés, és talán nem is takar valódi érdeklődést dolgaink iránt. Egyfajta formalitás, és így ekképpen a válasz is.
Az én esetemben nem volt ez mindég ennyire egyértelmű, ha korábban azt válaszoltam, hogy köszönöm jól, számomra és talán mindenki más számára is egyértelmű volt hogy nem mondtam igazat. Ezt persze sosem vetették a szememre.
Hazudtam és mosolyogtam hozzá. Vigyorogva hazudtam. Mi van ebben? Semmi!
Az ember nem kezdi el részletezni a nyűgjeit bajait, mert legközelebb már meg sem kérdezik tőle.
A következőkben szeretném leírni mire is értem az imént említetteket, amihez úgy fest vissza, kell, menjek egészen a gyerekkoromig, persze csak azt mesélem el, amire magam is emlékszem így talán hitelesebb lesz a történet.
1980-ban születtem, egy genetikai betegséggel, az ún. Cisztás Fibrózissal.
Ez sokaknak nem mond semmit, ám ha jellemeznem kellene, és most akkor csak az én esetemből indulok ki: ez egyfajta enzimhiány a szervezetben, mely a zsírok és fehérjék lebontásában venné ki a szerepét. Azt hiszem ez a legfőbb jellemzője.
Szakszerűen a betegség az összes külső elválasztású mirigy működésének zavara.
Ebből akár már első hallásra egy laikus is megállapíthatja a következményeit. Igen ez egy felszívódási zavart okozó betegség.
Sajnos nem csak ennyiről volna ám szó…
Ez az enzimhiány, nemcsak az emésztésre van kihatással, hanem a tüdőre, esetenként a hasnyálmirigyre, illetve esetenként a májra, ennek sajnos sok „változata” lehetséges, kinél így jelentkezik, kinél úgy.
Minden baj az imént leírt alapproblémából fakad. Genetikai eredetű betegségről van szó.
(Bár nincs tudomásom, arról hogy a mi családunkban az elődeink között bárkinek is lett volna akár csak hasonló betegsége). Az orvosok részéről sohasem kaptunk rá elfogadható indoklást amely megmagyarázta volna miért is alakult ez ki nálam.
Speciel az én esetemben az emésztésre és a tüdőre terjedt ki, ebből a szempontból még szerencsésnek is kellene éreznem magam. E betegségnél nem az a kérdés hogy tönkre megy-e a tüdő, hanem hogy mikor, sőt nem csak a tüdő van veszélyben, hanem a szív is, hiszen a rosszabb légzés miatt a keringés az átlagosnál nagyobb terhelésnek van kitéve!
Ezt sem lehet ennyire egyértelműen kijelenteni, ez is nagyon sok mindentől függ.
Legfőképpen a személy általános állapotától.
Az általános állapot, pedig nagyban függ: a genetikai hajlamosító tényezőktől, a családi háttértől, a kezelések minőségétől, na de most ugorjunk egy nagyot.
Lépjünk át a részleteken, és mivel már elmeséltem az alapproblémát, most már tovább léphetünk.
A gyerekkorom telt, ahogy telt, olyan túl sok gondom nem volt ezzel a betegséggel.
(Meglehet, hogy ezt szüleim már nem így látják.)
Csupán annyi, hogy nem bírtam semmilyen fizikai terhelést, már amilyen fizikai terhelést kell egy gyereknek elviselni, ám ha azt mondom az aktív mozgás sem ment, azt hiszen nem túlzok nagyon. Aktív mozgás alatt én a futást és a futást igénylő, és ezzel kapcsolatos mozgást értek.
Ám így visszaemlékezve sosem gondolkodtam azon miért van ez, illetve sose tűnt ez nekem olyannyira föl. Bírtam, amit bírtam, ill. nem bírtam, amit nem bírtam.
Kalap-kabát, de, csak ha esett!
Persze a vékony testalkatom mindég is zavart, ami főleg a tudatom beérésével erősödött fel.
Míg az ember gyermek, ezen apró részletek fölött jobban elsiklik. Bármerre néztem, nem volt hozzám hasonlóan vékony gyermek. (Hogyne zavart volna hiszen… na de ezt majd később.)
Ebben annyira nem akartam kitűnni, de muszáj volt.
Most visszagondolva, talán ez motiváló tényezőt is jelentett számomra.
Az általános iskola is viszonylag zökkenőmentesen telt, azt hiszem egyszer voltam korházban.
Ez furcsának hangozhat, ám úgy emlékszem nem voltam beteg többször.
„Aki nem hiszi, járjon utána!”

Nem kellett kórházban feküdnöm, talán egy alkalommal, kb.7 éves, lehettem, amikor tüdőgyulladással kezeltek. Ezen kívül, ha emlékezetem nem csal, ezen kívül nem volt más.
Leszámítva egy kis esetet nem kellett közelebbi kapcsolatba kerülnöm orvosokkal.
2. osztályos lehettem, amikor éppen fogócskát játszottunk. A hinta környékén jártam, ami egy régi fakerítéssel volt körbekerítve. Mellette elhaladva szerettem volna lendületet venni úgy, hogy a jobb kezemmel rátámaszkodva ugrom egyet. Ez sikerült volna, ha nincs az a bizonyos szeg. Egy szeg átment az újamon, játék azonnal leállt. Osztálytársaim látták mi a probléma és rohantak a tanító nénihez.
-Tanító néni tessék jönni Olivér sír a hintánál
-Had sírjon
-De vérzik a keze
Nagy rimánkodására jött is a tanító néni aki elsőre nem hitte el hogy komolyan segítenie kellene. Miután megpillantotta a kezemet, amin teljesen átment a szeg, majdnem őt kellett fellocsolni. Végül visszanyerte lélekjelenlétét is megszabadított engem. Rozsdás szeg után ugye szuri következett volna de ez sem ment zökkenőmentesen. Miután kedves osztálytársaim gondoskodtak róla, hogy megtudjam mi vár még rám, úgy gondoltam elébe megyek a dolgoknak és megszököm. A fél tanári kar engem üldözött, szaladtak utánam árkon bokron át, én persze futva menekültem majd valahol a temetőben nyakon csíptek.
A tanító néni legnagyobb jó szándékkal is molettnek mondható volt, még a mai napig emlegeti: emlékszem hogy megfutattam régen?
El lehet azt felejteni??
Ezt leszámítva egészen a középiskolás koromig, igazán nagy gondok nem voltak egészségemmel. Életemet álmok közt tengettem, tele reménnyel, ahogyan azt nagyon sok fiatal is teszi.
Állapotom a középiskola megkezdésével kezdett folyamatosan rosszabbodni, de mégis az utolsó két középiskolai évemre emlékszem vissza a legszívesebben.
Bejárós voltam, korán indultam, és későn jöttem haza, ami leginkább az utolsó két évben volt jellemzőbb. Hogy miért akkor? Meg tudnám-e ezt magyarázni?
Azt hiszem meg. Teszek is erre egy gyenge kísérletet.
Egy négyéves iskolába jelentkeztem, és csak az utolsó két évben tanultam szakmát.
Ha jól emlékszem ezt az elején nem tudatták velünk, még ösztöndíjat is kilátásba helyeztek.
Ezeket aztán szép lassan elkezdték lefaragni: nem ad érettségit, és ösztöndíj sincsen, sőt szakmát is csak a 3. évben fogunk tanulni, sőt lehet nem is azt, amit szeretnénk.
Sőt… na jó, nincsen több sőt, sőtből elég volt ennyi!
Túljutván az első 2 év nehézségein, az alkalmassági vizsgálat következett.
ÓÓÓ ha jól emlékszem az alkalmassági sem a vártnak megfelelően alakult!
Bátyám után én is kereskedelemmel szerettem volna foglalkozni, gondoltam indításképp elvégzek egy kereskedelmi középiskolát, ám a kötelező alkalmassági orvosi vizsgálaton megpróbáltak letéríteni az utamról. Miután felmérték hatalmas fizikumomat, nem találtak alkalmasnak erre az iskolára, és csak szelíden annyit kérdeztek:
-Miért nem szeretnék, inkább mondjuk valami más lenni?
-Mégis mi?
Persze távol álljon tőlem, hogy akkori énemet becsméreljem, biztos nem örülnék neki, ha hallanám.
Én persze nem gondoltam, hogy kereskedelmi iskola alatt a rekeszek cipelését és alkalmanként nagyobb erőkifejtést igénylő kuli munkát kell, elképzeljek. Valahogy nem értettem…
Az alternatívák rögtön kéznél is voltak, gondolom nem voltam én egyedül ezzel a problémával.
Septiben fel is kínáltak néhány lehetőséget vigaszdíj gyanánt. Első helyen valami Gimnázium állt és az elektroműszerész szakma (mint jövőkép), hiszen azé a jövő… Nem igaz?
Hát nem igaz!
Teljesen tapasztalatlanul jobbnak láttam, ha mint elektroműszerész folytatom pályafutásomat, biztos, ami biztos alapon.” Mert hát egy gimnázium az mégis csak egy gimnázium.”
Így vélekedtem akkor.
Ha meg elektroműszerész leszek, valamihez csak fogok érteni. Lehet, hogy tudat alatt már akkor sem társítottam sok jót a jövőmhöz?
Na de egy elektroműszerész szakma mennyivel jobban hangzik. Amúgy sem kell olyan messzire tervezni…
Szóval mivel az utolsó két évben tanultunk szakmát, előző osztályom „feloszlott”, és talán, mert mivel hasonló volt az érdeklődési körünk, nagyjából egy hullámhosszon voltam új osztálytársaimmal.
Végre elmondhattam, hogy egy jó osztályba kerültem. Csak heten voltunk…. Pont elegen, pont elegen!
Miután a kezdeti megismerkedésen túljutottunk, egészen jó csapat benyomása alakult ki bennem.
Az első nap viccmeséléssel kezdtük, a tanműhely előtti betonpadkán ülve. Mindenki mondott egy-két viccet. Volt, aki hármat.
Úgy is volt, ám aztán szép lassan kezdődtek a, muszáj tanulni valamicskét napok.

Így visszagondolva, amikor csak lehetőségünk volt rá, viccelődtünk.
Na és a tanulás… nem volt ám az olyan igazi tanulás! Elmondom hogy zajlott ez. Hazamentem, ettem. Szerintem ebben nincs még semmi abnormális, kivéve az alanyt.
Aztán néztem egy kis tv-t, netán videót, mint oly sokan mások is teszik ezt most. Bár most inkább a dvd a menő.
Nem azonnal fogtam hozzá a tanuláshoz, hiszen volt rá időm bőven, előttem volt még az egész nap!
Ám eljött a délután, tanulni kellene, meg elpakolni, na de hát erre ráérünk még később. Mi értelme sietni? Naplemente messze van! Szorgalmas napomban belenéztem a könyvekbe (futólag), biztos kerestem valamit. Aztán kicsit elgondolkodtam, de hát reggel úgy is korábban kelek, meg reggel az agy is jobban fog.
Jobb ötlet híján a tanulás reggelre maradt.
Reggel én rendszerint inhaláltam és hát, nem lehetett mindenre időm.
No de sebaj, majd a buszon. Közel egy óra az út, lesz idő rá.
Mikor tanuljak, ha nem, akkor? Hagyjam kihasználatlanul azt az időt, amíg utazom? ÁÁáá
Én ennél sokkal szorgalmasabb diák voltam!
A buszon felszállt osztálytársam, általában akadt téma. „Néha” elterelődött a figyelem és a tanulás háttérbeszorult!
Olykor-olykor azért a buszon is sikerült fellapoznunk a könyveket, füzeteket, na de a busz meg ráz nem? Na most valóban ráz, ezzel nem lehet vitatkozni.
Ott nem az igaz olvasni, valahogy ott nem lehet teljesen…ott nem lehet teljesen átszellemülni.
Ha jobban utána számoltunk, rájöttünk hogy a suliban órakezdésig is van egy kis idő!
Amikor beértünk, mindenki megkérdezett mindenkit.
-Te tanultál?
-Nem! És te?
-Én sem!
-Kéne, nem?
Ne tanulj már, hülye vagy! Most már hiába tanulsz… mondtuk egymásnak sanda tekintettel.
Olyankor némi megnyugvás költözött a lelkünkbe, legalább nem csak nekem lesz karó, ha-ha.
Voltunk páran felmentve testnevelésből és mire való egy testnevelés óra? Hát persze hogy tanulásra.
Milyen jó nekünk felmentetteknek, míg mások tornáznak mi akkor is tanulhatunk.
Hát igen!! Minden időt megpróbáltunk tanulásra fordítani!!... Miért, mire másra???
Aki ismert minket tudhatta: mi egy nagyon szorgalmas osztály voltunk, hogy nem tanultunk az csak a véletlenek egész sorozatának volt köszönhető.
Megjegyzem: Nem a mi hibánk volt!
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy tanultunk akár testnevelés óra helyett is.
Mi a test edzése mellett az elme edzését is fontosnak tartottuk. Oda-vissza!
Egyik a másik nélkül nincsen. Nem is volt!
Tanultunk akár tesi órán is, feltéve, ha nem zártak ki minket a teremből.
Olyan is akadt, akkor jobb ötlet híján pánikoltunk, vagy nemes egyszerűséggel tudomásul vettük, hogy ma nincs mit tenni semmi nem ment meg minket.
Erről is a körülmények tehetnek, a vakolat is hullik ááá az embert teljesen, ellehetetlenítik!
Csoda hogy nem volt kedvünk tanulni..??
Ha így utólag, mindent összevetve megpróbálok utánaszámolni a lehetséges időnkből mennyit töltöttünk tanulással, egy elképesztően incurka-pincurka számot kapunk.
Ezzel nem dicsekedni akarok…(most mégis ezt teszem)
Talán 5 % ha volt, vagy még kisebb, írom ezt szemlesütve.
Félreértés ne essék, erre nem nagyon vagyok büszke. Mentségemre legyen mondva fiatal voltam. Ilyenkor vannak a tanulásnál fontosabbnak tűnő dolgok is…(Szerintem azért ezzel sokunk egyetértene, illetve sok mai iskolás egyet is ért)
Az idő szép lassan ketyegett! Sok korán kelés, sok nem evés, sok későn való hazajövetel.
Ezek azért nem tesznek jót az egészségnek, mármint az én egészségemnek nem tettek jót!
Nem tesznek és nem is tettek.
Persze ebből az egészből a többiek, az osztálytársak mit sem tudtak.
Nem tudták hogy beteg vagyok, nem tudom mit sejtettem és mit nem, nem mondtam semmit.
Titkoltam, mint aki priusszal megy munkamegbeszélésre.
Nem tudom miért, én akkor valahogy nem tudtam ezzel a tudattal megbirkózni, talán ez nem volt helyes hozzáállás a részemről.
Hogy lehet olyan, hogy én beteg legyek?? Na nem!
Nem tudták, nem tudhatták mert nem mondtam el mi bajom van..
Nem azt akarom ezzel sugallni, hogy ez helyes, hogy a környezetnek nem szabad tudnia semmiről, de akkoriban ezek a dolgok olyannyira nem voltak a köztudatban, és nekem is komoly problémáim voltak önmagam elfogadásával.
Az állapotom szép csendben romlott, ahogyan teltek a napok, én egyre rosszabbul voltam, amit akkor még nem is igazán éreztem, és értettem.
Önmagam karbantartására vonatkozólag ez idő tájt elég szűkös ismeretekkel rendelkeztem, melyeket mikor már megismertem és alkalmazni tudtam késő volt. Azzal már az egésznek csak a füstjét lehet csillapítani.
Ekkor rendszerint sokat tornáztam, bár ebből, nem sok látszott, és ez sokszor igencsak elszomorított, talán éppen ezért sem gondolkodtam sose a jövőn.
Azt csak a családom tudta, hogy miután hazajöttem a suliból, késő este kimentem az udvarra és tornáztam. Olyankor, amikor más már aludt. Ha tél volt, ha nyár, ha fújt, ha esett.
Szerintem a jövőmbe sosem gondoltam bele igazán. voltak Minek is gondolkodtam volna, nem úgy alakult volna ahogy én azt elképzelhettem volna.
Bármit terveztem volna el, 100 % hogy nem terveim szerint alakult volna az életem!
Persze akkor még nem is tudtam, mit akarok.
Hogyan is tudhattam volna, semmilyen betekintésem nem volt a világba. Semmilyen tapasztalattal nem rendelkeztem.
Fiatal is voltam és úgy éreztem a problémám kezdett körém egyfajta kerítést szőni.
Talán ez csak a képzeletemben létezett de én mégis tapinthatónak véltem.
Kezdtem felfogni, mitől foszt meg és mekkorát is kellene ugranom ha szeretnék a túloldalra átjutni.
Sokszor egyszerűen örültem, hogy vagyok, hogy leszek-e vagy sem. Azt már magasból…
Ekkor már egy-egy alkalomra korházba kerültem.
Hogy miért?
A tüdő nem tudott tisztulni önmagától… ezért antibiotikumot kellett kapjak.
(Ha a tüdő nem tisztul, ha ez a természetes folyamat nem működik, akkor ott megtelepedhetnek más számára ártalmatlan baktériumok, felülfertőződik, gyulladást okoz, és akkor abból baj lehet.)

Az antibiotikumok bejuttatásának leghatékonyabb módja a vénás injekció adása. Vénásan juttatják be a szervezetbe, hisz gyorsabban hat, és nagyobb mennyiséget lehet így a szervezetbe küldeni, mint tablettával.
Egy szóval: sokkal hatékonyabb!
Igen, ez többnyire korházi bent fekvéssel jár, de ez orvostól is függ, hisz vannak orvosok, akik vállalják, hogy kimennek házhoz, és ott beadják a szükséges gyógyszert. Ez nagyon nemes szándék, hiszen a betegnek is sokkal kényelmesebb megoldást jelent.
Az én esetemben az is nagy az előrelépés volt (sokkal később), hogy megengedték, apum hozzon, vigyen engemet, csupán az infúzió lecsepegését kellett ott megvárnom nem kellett bent feltétlenül feküdnöm.
Természetesen ezt már csak a vége felé engedték meg nekünk. Sajnos addig időnként úgy kezeltek akár egy fertőző beteget.
Nagyon tévedtek, hisz az ilyen betegek, az „egészséges” emberekre nem jelentenek semmilyen fertőzésveszélyt.
Hogy is mondják, Kétféle ember van: aki beteg, és aki még nem volt orvosnál!
Ugye el lehet képzelni milyen érzés az egy fiatalnak, ha azt mondják neki, nem hagyhatja el a korházat, mert ő egy fertőző beteg.
Ezt csak úgy odamondják ám. Nem kíméletesen közlik, vagy ilyesmi!
Az is nagyon megviselt engemet, amikor egy szobában kell lenni, nálam sokkal, betegebb emberekkel.
Ott halnak meg előttem, a szemem láttára, és inhaláljak ott, Egyek, ott éljem az életemet, egy alvásra is teljesen alkalmatlan ágyon. Próbáltam az ágyon úgy elhelyezkedni, hogy ne süppedjek bele, hogy ha muszáj ki tudjak szállni belőle, de ez nem is volt olyan egyszerű.
Volt körülbelül 4 négyzetméter mozgásterem.
Biztosan úgy voltak vele, hogy 8 jó barát kishelyen is elfér!?
Nem értették meg, hogy a hozzám hasonló betegekre más szabályok vonatkoznak, más körülmények szükségeltetnek, mint a többi betegnek. Tudom én, nem volt hely…akkor ezt megint a betegnek kell, megszívja???
Már ekkor sejtettük, hogy az egész egészségüggyel nagy bajok vannak! Rajtam ezek az állapotok sajnos nagyon sokat rontottak. Bár gyógyszeres kezelésben részesültem de a körülmények negatív hatásait nem kompenzálták.
Már így utólag nem bánom hogy így alakult, talán nem túlzok ha azt mondom még örülök is neki.
Nem gondoltam volna, hogy valaha így fogom érezni.
Belegondolva ez borzasztó, ott kell megoldani tornát, az inhalálást, az evést, az alvást, mindezt egy tenyérnyi területen.
Mellettem egy hajléktalan, előttem egy szoba wc-s beteg ember! Oszt egyél vazeee!!
Neee: Börtönkaja!!
(Szerintem az is jobb lehet annál, mint amit a korházakban lehet enni.
Se íze, se bűze!)
Míg gyermekorvosom kezelt nem szembesültem ezekkel a problémákkal, talán jobban is voltam, és ő igen emberséges volt. Hozzá nem azzal az érzéssel mentem, hogy rettegnem kell, mert biztosan valami rosszat hallok majd. Bármi is volt, mindég megnyugtattak szavai. Ő sorsomat később is igyekezett nyomon követni, és próbált segíteni, amire igen nagy szükségünk volt.
Személyes megtapasztalásom alapján mondhatom, a betegnek sokkal kellemesebb ha hazajárhat, főleg ha gyermekről van szó! Ég és Föld!
Ezt a megoldást sajnos nem mindenütt merik felvállalni, ahol nagyobb a rutin, nagyobb az emberség is.
Ebben a betegségben már egy jól bevált kezelési módszer, hogy ezt csak antibiotikumokkal és tornával, inhalálással lehet kezelni.
Nincs mese, ezekhez kell a legmegfelelőbb körülményeket megteremteni.
Ez idő tájt egyre többet kellet kórházban töltsek, egyre erősebb gyógyszereket kaptam, egyre kevésbé használtak.
Persze igyekeznek megtalálni a legjobb antibiotikumot, de ha az ember 2-3 havonta kapja előbb utóbb mindenre rezisztensé válnak a baktériumok. Ez történt velem is. Ahogy állapotom romlott, egyre másra kaptam az antibiotikumokat.
Nem volt ritka hogy 3 havonta be kellett feküdnöm kezelésre, ami egy teljesen más életet jelentett számomra. tesómék, szüleim mindég mellettem voltak, de azt a nyomorúságos világot így is nehezen viseltem. Nem bírtam megemészteni, hogy egy embert hogy lehet arra rákényszeríteni, hogy heteket töltsön el szinte vegetálva, akár egy napraforgó, egy erre teljesen alkalmatlan helyen. Miért nem lehet szórakozási lehetőséget biztosítani a betegeknek? Berendezhetnének egy társalgó szobát ahol lenne sakk, kártya esetleg egy néhány egyéb dolog. Nem hinném, hogy ezek teljesíthetetlen elvárások lennének. Senki nem tartaná őket annak ha a betegek szemszögéből látná a világot. Ebből is látszik hogy nem igazán senki nem törődik a betegekkel.
A gyakori kezelések szükségessége és az ettől való félelem szépen lassan testet öltött bennem.
Amit oly gyakran mondogattam nekem, hogy lassan nem tudnak mit adni kezdte megkeseríteni a mindennapjaimat. Magam sem értem miért kell ezt egy fiatal betegnek mondogatni, nem mintha bármit is tehettem volna ellene.
Rendszeressé vált bennem a rettegés valami baktériumtól, nem mertem emberek közé sem menni, hisz ahol sok az ember, több a baci a levegőben, amit sajnos én meg is éreztem.
Rendszeressé váltak a több órás kimerítő inhalálások, nekem ugyanis ennyire volt szükségem hogy estig kihúzzam, hogy nappal a légvételem elviselhető legyen, természetesen az este beálltával mindent kezdhettem elölről.
Sokszor ezek végeztével nem maradt erőm enni, csak lefeküdtem, és a kimerültségtől fáztam. Ha felkeltem már valamivel jobb volt, csoda, ha nem híztam?
Igen velem is ez történt.
Talán ma már más a helyzet, hiszen több beteghez eljut az információ.
Jaj és az inhalálás fogalmát még körülírom, hiszen sokan nem is tudják pontosan, mit kell ez alatt érteni.
Inhalálás alatt nem a gőzölgő kamillatea felé hajolást értem, végül is nem tudom magyarázzam-e el.
Ne mi? Hahaha!
Na azért is!
Egy vagy több gyógyszer géppel történő elporlasztását, belélegzését értem ez alatt, de akik most is hasonló cipőben járnak, vagy hát jártak azok sajnos ezt nagyon jól tudják. Ez naponta több órát elrabol a szabadidőből, aztán ehhez még hozzá jön a fáradtság, tornák… ebből most elég is ennyi... A tüdő előbb utóbb felülfertőződik mások számára ártalmatlan baktériumokkal, és a folyamat megszalad. Hibák, amiket én is elkövettem, igaz tudatlanságból.
Óóó nem, a tudatlanság nem mentség! Ez egyáltalán nem mentesített a következmények alól.

Ezzel a betegséggel nagyon nehéz bánni. Mind a beteg részéről, mind a szűkebb családi kör részéről nagy kitartást és összetartást igényel!
Lekötöttség is, hiszen az egyik szülőnek a gyermeke mellett kell maradnia.
Nem dolgozhat, ha dolgozik is az leginkább otthonról lehetséges.
Az idő egyre csak telt én meg semmit sem sejtettem abból mi következik még ez után. A suli vége felé közeledvén már kezdett letisztulni hogyan tovább.
Úgy döntöttem, néhány osztálytársammal egyetemben, tovább tanulunk, ezzel megint nyertünk volna egy kis időt.
Időt hogy eldöntsük végül is merre tovább, addig meg lesz valahogy..
Egyébként a középiskolás éveim igen jól teltek,, (3. évtől). Beteg voltam, de a jó társaság sok mindenért kárpótolt!
Most hogy visszaemlékszem, most jut csak eszembe,, 1-1 nyáron voltam én már korházban korábban is.
Sajna a szakmunkásvizsga befejeztével, ismét korházba kerültem, ekkor támadt családomban az a gondolat (teljesen jogosan), pihennem kéne egy évet, majd miután stabilizálódik az egészségem, folytathatom az iskolát, ha szeretném.
Csak hogy ez sosem következett be. Jobbat nem várhattam, egyre gyakrabban kerültem korházba.
Egyre nehezebben bírta a szervezetem is. Egyre nagyobb teherrel kellett nap, mint nap birkóznia! Sajnos többet nem volt alkalmam visszakerüljek abba a közösségbe. Tovább akartam tanulni, néhány osztálytársammal egyetemben, de nekem korházba kellett mennem.
Ez a fájdalmas érzés sokáig élt bennem.
Sokáig arról álmodoztam, jól leszek és visszakerülök a régi barátok közé.
Mindég erre készültem.
Sokszor, amikor inhaláltam és tornáztam végkimerülésig, azzal a reménnyel, hogy a tüdőm nemsokára rendbe jön, ezt láttam magam előtt.
Elképzeltem milyen nagyot fognak majd nézni a régi osztálytársak mikor újra meglátnak.
Ilyenkor újraéltem minden jót, ami ott ért engemet.
Minden poén újra eszembe jutott, minden hülyeség, amit csináltunk.
Gondolatban ismét ott ültem a padban és éppen puskázni próbáltam vagy éppen szünet volt és mentünk a büféhez viccelődve,, ismét láttunk egy-két széplányt a folyosón!
Képzeletemben párbeszédek elevenedtek meg előttem.
Már emlékek voltak csak!
Érdekes ez, mert akkor nem is gondoltam hogy egyszer ezek lesznek a legkedvesebb emlékeim.
Mikor az ember iskolás másra vágyik, később aztán már szívesen ismét visszaülne a padba egy időre! Legalább is én minden porcikámban ezt éreztem.
Azt hiszem nekem a korházak néha többet ártottak, mint használtak, hisz ennek a betegségnek nem csak gyógyszeres oldala volt, legalább annyira fontos a fizikoterápiás része. Egyik a másik nélkül nem működik jól. Sőt!
Ugye látszólag ezt nem nehéz megérteni, nincs benne sem idegen nyelv, sem elrejtett összefüggések.
Szerintem még matek sincsen benne.
Valamilyen, számunkra is rejtélyes oknál fogva ezt igen nehéz volt megértetnünk az orvosokkal.
Ezek után nehéz és fárasztó évek következtek, tele gyötredelemmel, mind a családom, mind az én részemről. Az orvosok nem tudták ezt a kapcsolatot megérteni, és ennek megfelelően nem tudtak ezzel bánni.
Azelőtt egy gyerekorvoshoz jártam (többhöz is, csak egyszerre egyhez, merthogy egyszerre két helyen lenni nem ment). Később felnőttkort betöltvén átkerültem a felnőttosztályra , ahol teljesen felkészületlenek voltak erre a betegségre.
Ez az igazság!
A bajok ekkor következtek csak igazán, mi még csak nem is sejtettük hogy mi következik.
Örültem hogy végre tartozom valahová, végre kezeltek valahol, hisz 18 életévemet betöltvén egy darabig nem kezeltek engemet, mert nem voltak erre sehol sem felkészülve.
Szüleim közbenjárására és gyerekorvosom és más kezelőorvosok segítségével átvett engem a felnőttosztály.
Látszólag mindenki tudott mindent, minden orvos maximálisan tisztában volt a dolgok mibenlétével, legalábbis ezt elhitették velünk, és mi mindaddig el is hittük, amíg nem bizonyították az ellenkezőjét!
Volt olyan orvos, akinek a szüleim magyarázták el mi ez a betegség. Na érti már? Kopogtatva meg a homlokát!!
Mert ő bár azt hitte mindennel tisztában van,. mert hogy olvasott róla, még valamikor, és ám bár le tudta írni a betegség nevét helyesen, ezért ez még messze van attól, amit arra értünk: tudja, miről van szó.
Őt, pedig nem hagyta a büszkesége hogy meg is értse. Még arcizma sem rándult!
Az meg végképp nem érdekelte, hogy még soha életében nem is látott és nem kezelt ilyen beteget.
Voltunk mi az ország különböző korházaiban, volt amelyik túlzottan messze volt, és hosszú távon ezért nem vált be.
A büszkeség. Na igen, ez olyannyira jellemző az orvostársadalomban, talán most megharagszanak rám egyesek, de csak azok, akik magukra ismernek ebben a pár mondatban.
Őszintén??::: nem érdekel!! Az igazság olykor fájdalmas tud lenni. A szüleimnek nagyon sok őszhajszálat okoztak már!
Vannak nagyon jó orvosok, és sajnos vannak, akik a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők annak.
Szerintem a jó orvos nem csak attól jó orvos, hogy érti a szakmáját, hanem attól is, hogy emberként bánik a beteggel.
Tiszteli és megpróbálja megérteni a beteget.
Nagyon sokszor éreztem úgy hogy én (mi!) és az orvosok, ellenkező oldalon harcolunk. Nem kifejezetten egymás ellen, de ellenkező oldalon.
Nem hallottuk egymás hangját. Ők nem hallották a miénket én meg nem voltam kíváncsi az övékére. Nem is igazán volt mit meghallanom.
Az a sok folytonos megalázkodás,, na ezt sokak gyomra igen nehezen veszi be!
Ó igen! Szerintem a jó orvos emberséges is. Hát igen ez már csak egy ilyen szakma, de inkább hivatás.

Számomra a korházak világa (betegként) egy torz világ. A jó beteg az csendes és nem kérdezősködik. Megelégszik egy tenyérnyi hellyel, és nem akar mindent tudni. És nincsenek aggódó hozzátartozói…
Én, vagy hát mi nem illettünk ebbe a képbe, ahogy sok más az élettől még valami akaró ember sem.
Szerintem egyesek pályát tévesztettek. Igen, akik nem emberként bánnak a beteggel és nem adják meg nekik azt a tiszteletet, amit maguk is elvárnak.
Ez csak oda-vissza működhet!
Akinek nem inge ne vegye magára!! Nem igaz?
Megint csak azt mondom, hogy egyesek, hiszen megismerhettem néhány igazán jó orvost is, akik mint emberileg is tiszteletet érdemelnek. Ám sajnos arra is van példa, hogy ezeket az orvosokat ellehetetlenítik azok, akik erre nem alkalmasak.
Találkoztunk már olyan orvossal is, aki a szakmáját nagyon jól érti, ámbár nehéz vele szót érteni.
Tulajdonképpen haragban váltunk el.
Csókolom!
Ha ezt a kis történetet netán olvassa, itt most magára ismerhetett. Ó igen ez egyértelmű és félreérthetetlen célzás volt részemről!!
(Talált süllyedt.)
Na igen, ő megharagudott. Mi meg az idegességtől és a meglepettségtől, nem is tudtuk akkor mit mondjunk erre.
Valójában csak arról volt szó, hogy az orvosok kijátszottak minket egy más ellen, hogy magukat mentsék.
Ez sokkal később történt. Talán egy kissé most előreszaladtam? De a végén ki lett a szemét? Hát persze hogy mi lettünk.
Ki más is lehetett volna?
Mi csak tettük, amit kellett, de úgyszólván ismét hátba voltunk támadva!
Nem tudom, talán le kellene írnom mi is történt egy kicsit pontosabban, de ezt nem teszem.
Ó igen azon a bizonyos napon ismét szarba léptünk. Ez a legjobb szó erre az egészre! Nincs ezen mit szépíteni. Ez egyenesen borzalmas volt.
Senkinek nem kívánom hogy betegen, ezeknek legyen kitéve, akár szülő, akár beteg, akár hozzátartozó.
Mink ezeken sajnos átmentünk.
Azt szokták mondani, minden szakmában vannak jók és nem oda valók.
Vagy nem szoktak ilyet mondani,,,? De gondolni biztosan!
Én nem tudom ki, hogy van vele, de egy olyan szakma, vagy nevezzük hivatásnak, ahol nagyon fontos az emberség.
Itt emberekkel bánnak… na jó, vannak emberek, akik néha nem viselkednek emberként. A többség azért nem. Nem lehet általánosítani és ez végképp nem az orvosok feladata.
Akiben nincs meg az, ami őt emberré teszi, emberségessé, annak nem kellene a betegekkel kapcsolatba lépniük.
Ők inkább hátulról kéne segítsék az orvostársaikat.
Úgy mond a függöny mögül! Egyfajta súgógépként kellene működniük. Persze ez megint csak szerintem van így.
Ezt talán csak én gondolom így, de nem rossz ötlet ugye? Sajnos a gyakorlat olykor-olykor nem ezt igazolja.
Érdekes hogy az emberek hogy meg tudnak változni, ha valami nagy trauma, mondjuk betegség éri őket.
Akik átmentek valamin, és megértenek valamit abból, amire az élet akarta őket tanítani, már nem úgy tekintenek az életre, az előtte álló, vagy a mögötte álló dolgokra, mint mások!
Megváltoznak, átértékelődik az életük.
Új értelmet kap számukra, ami eddig volt, és amit ezután akarnak.
Persze sokszor ők is összezavarodhatnak, ez nincs megtiltva senkinek!
Szomorú hogy a mai ember mennyire kiszolgáltatott mihelyt megbetegszik, mihelyt másra szorul. Talán ez nem csak a betegek világában van így!
Nem csak a beteg ember lehet kiszolgáltatott.
Nagyon sok ember van, nagyon sok réteg, akiket ide lehetne sorolni.
Nagyon sok fiatal és idősebb ember is.
A szakmai féltékenység, ami az orvosoknál nagyon jellemző, sajnos nagyon meg tudja keseríteni a betegek sorsát. Ó hát gondolom, ezzel nem mondok semmi újat! Nem egymást kell segíteni, hanem rivalizálni kell, hátha még nem szívott eleget az a beteg. A beteg le van szarva!
Mert hogy is néz az ki hogy én tanácsot kérjek??
Hála Istennek ez manapság bizonyos csoportokon, vagy korházakon belül megváltozni látszik.
Talán csak naiv vagyok?
Lehet.
Szerintem, azért akad pozitív példa is! Ha most mondani kellene, tudnék erre példával előállni.
Miközben a „szívás” lassan rossz szokásunkká vált, állapotom csak romlott tovább.
Eközben még mindég megmaradt egy másik a rossz szokásunk is, hogy korházról korházra látogattunk, remélve rátalálunk egy kórházra, ami kiemelkedően jó lesz mind közül.
Rossz szokás, mert az orvosok ezt nem szerették, de ezzel sakkban lehetett mindenkit tartani,
mert a kezelések eredményét, a zárókat, vittük tovább, és ha nem jól csinálták, az már nem csak a mi ügyünk maradt.
Az már őket is minősítette!
Egyébként szüleim élete folytonos hadakozás volt. Az én betegségem kapcsán legnagyobb gyakorlata a gyerekorvosoknak van, ill. néhány kifejezetten erre szakosodott orvosnak, mivel közöttünk szerencsésnek számít az ki felnőttkorba léphet.
(Hála Istennek, azért erre már jócskán akad példa!) De mindez idáig ezt mondták nekünk.
Ugye az ember azt gondolná, hogy egyes felnőtt orvosok, akik kevés, vagy szinte semmi tapasztalattal nem rendelkeznek e betegség terén, bár már olvastak róla valahol valamikor, tanácsot kérnek azoktól az orvosoktól, akik nap, mint nap kezelnek ilyen betegeket.
Most már tudjuk: Hazánkban ez nem van ám!
A felismerés fájdalmas volt! Egy tapasztalattal ismét gazdagabbak lettünk.

Ezt most már mi is tudjuk, és megfizettük a tanulópénzt. Micsoda naivitás volt ez részünkről!
A szülő szerepe ebben a kis játékban teljesen háttérbe kerül, hisz igaz hogy otthon ő szembesül a gyermeke problémáival, jobban ismeri, mint bárki más, és talán még több tapasztalattal rendelkezik, mint olykor az orvos, ez az orvosok világában mit sem számít, hisz nincs az, ami neki van.
A szülőnek nincsen diplomája. Hát igen, talán csak ez a szülő egyetlen hibája, hogy nincs diplomája.
Miután bekerülnek a korházba, hisz a gyermeknek előbb utóbb ezzel szembe kell néznie, és a szülő mellette van,. Szóval ott a szülő, legfeljebb néma szemtanúja lehet annak, ami gyermekével történik. Csak remélni merem, hogy ez nem mindenütt van így!
Nem hogy nem kérték ki a tanácsukat az egyes dolgokban, mert azért lenne miben, hanem még haragszanak is rá, amiért ott van láb alatt.
(Azzal kijelentésemmel, hogy nem kérték ki a tanácsukat, nem igazán orvosi dolgokra gondolok ezzel. A szülő ismeri gyermekét, általános állapotát, szükségleteit.)
Menjen haza!!
Tessék már hazamenni!!! Majd csak hogy ezt nem mondják!
Vagy tessék helyet foglalni..a folyosón, vagy tudom is én…
Még azt ha meg tudná nekem valaki mondani, miért kell a szülőnek kimennie a vizit idején?
Kutya legyek és ugassak, ha értem! Főleg ha kisgyermekről van szó!
Gyerekosztályon megfordulván lettem figyelmes erre a jelentéktelennek látszó, de koránt sem elhanyagolható tényre, ahogy mondani szokás.
Szerintem joga lenne ott lenni.
Főleg azért is, mert néha az orvossal nem lehet beszélni, csak ha vizitel, aztán már ott sincsen.
Nem tudja, hol találom doktorurat??
Jaj, nem tudja valaki???
Jaj.
Szerintem a helyes megoldás az lenne, ha annak a szülőnek, akinek hozzám hasonló beteg gyermeke van, segítenének az orvosok azzal, hogy rendelkezésére bocsátanának minden információt, ami neki szükséges lehet, hisz ő mindennap szembesül gyermeke problémájával, meg kellene tanítani őket sok-sok mindenre, orvosi dolgokra is, a tünetekre felismerésének képességére, hogy mindet időben érzékelhessenek. Kezelési módokra, az én esetemben a légzésfunkciós értékek pontos ismeretére, és mindazokra a dolgokra, amit mi saját kárunkon tanultunk meg, sajnos már amikor késő volt.
Az együttműködés az orvosok, és a szülők között a cél érdekében sokkal jobb kellene, legyen. Nagyon sok beteg van az országban, akik ennek a betegségnek a terheit magukon hordozzák.
Ők mindenki más helyett betegek. Annyi beteg van és annyi betegség.
Nagyon sok beteg emberre úgy kellene tekinteniük azoknak, akik semmi bajjal nem küszködnek, hogy helyettük ők azok, akik viszik terhet, hogy ők szabadon élhessenek.
Nekem erről egy modern Krisztusi kép jutott eszembe, ahogyan régen az emberek egy igen nagy része, úgy most sem ismeri fel kik is ők valójában.
Kiknek a sors akaratából fel kell áldozniuk egészségüket másokért.
Mert ha jobban belegondolunk ez a helyzet.
A társadalomnak őrájuk e kép kellene tekinteniük!!
A betegek azok, akik modern világunkban viszik a keresztet..
Őket korbácsolja az élet.
Nagyon sok betegség van a világban, és nagy terheket cipelnek emberek, akiknek még a nevét sem tudjuk.
Számtalan nehéz sorsú ember, és család van.
Nem is tudjuk kik ők igaz?
Ha soraimból valamifajta pártatlanságot vélnek visszatükröződni, olvassák át újból, mert az évek során rettentő harag gyűlt fel bennem amit persze el kellet nyomjak.
Nem csak bennem,,,
Nekem és szüleimnek, nem volt elég maga a betegség és az ezzel járó keserűség, még az orvostársadalommal is folyton harcban kellett álljanak.
Gyakran orvostól orvosig mentünk, hátha kialakul egy ideálisnak mondható környezet.
Ez az a rész, ahol meg kell említenem az egészségügy elkeserítő helyzetét.
Végül is fel lehet fogni, hogy nincsen pénz erre, meg arra, de ez szomorú, hogy a betegnek egy túlzsúfolt szobában kell aludnia, és a mocskos wc-t kell használnia, ahol néha még villany sincsen.
A WC papír aztán meg valóban luxusnak számít.
Néha igen csak ki kell üresítenie az embernek a zsebeit. Olykor minden jól jöhet!
Nagyon nagy gondok vannak Hazánkban.
Ideje lenne már valami radikális változtatással átszervezni az egészségügyet és megoldani ezeket a gondokat.
Nem lehet mindent egy életen át a pénzhiányra kenni.
Nem csak ezek a gondok léteznek, felszereltségben is vannak hiányosságok, hogy a mentalitást már ne is említsem.
A felszereltség hiányát ne is említsem?
A mentalitásról is sokat tudnék mesélni…
A cigi füstös tüdőosztályon néha a belem kifordult, amikor wc-re kellett menjek. Vigyáztam hová lépek, itt is tócsa, ott is tócsa, szervusz Jóska!

Egyszer egy hajléktalannal találkoztam, aki az ablakban cigizett, mint valami Jógamester!
Jógikat megszégyenítő módon ült az ablak külső párkányán szívta cigijét.
Hol a vizeletben üldögélt szegény, hol az ablakban,, nem tudom miért csinálta ezt de látszólag megnyugodott tőle. Biztosan a belső nyugalomra törekedett. A lelki békére…
Hosszú szakállával úgy nézett ki akár egy fakír!
Kezet mosni sem lehet ám mindenütt, mert nincsen a csapokon az az izé,, amit meg kel fogni és tekerni kell. Akkor még nem is beszéltünk a nővérekről, akinek az ember néha fél csengetni, mert hogy nem tudni éppen most milyen kedvében van.
Jaj, hogy mennyi ellenségem lesz hirtelen.
Gyorsan megemlítem: persze mint mindenütt, vannak kivételek.
Most is hangsúlyozom, nem mindenki olyan, sőt remélem a nagytöbbség más.
Vannak nagyon kedves és kötelességtudó nővérek is. Talán inkább ők vannak többségben.
Ezt nem csak ezért írom hogy ne csak fekete pontom legyen.
Ha már így rájuk terelődött a szó, kevesebben vannak, mint amennyire ténylegesen szükség lenne.
Túl vannak terhelve és egyáltalán nincsenek megfizetve.
Ez valóban szomorú, hiszen olyan munkát végeznek, ami minden szempontból kimeríti őket.
Nem is beszélve arról, hogy munkájuk épp oly fontos mint az orvosok munkája.
Fáradtság, csalódottság, elégedetlenség, alacsony fizetés.
Megint csak érthető, miért néznek úgy az emberre mintha… na de ez már nem számít.
Legalább is nekem. Velem ellentétben viszont nagyon sok embernek ez igen is fontos.
Miért is nincsen egyesekben kedvesség?
Teljesen érthető igaz?
Na de ismét kérdem, mi lesz a beteggel? Ő is tehet valamiről?
Én nem akarok senkit védeni, de ezen nem ártana változtatni.
Erre azt mondják a fizetések sem felelnek meg a külföldi viszonyoknak.
JÓ!
Legyen!
És akkor ez már mindég így lesz??
Sajna ennek megittam a levét és egyáltalán nem volt finom.
Vannak akik azt mondják: vigyázzak mert kerülhetek még oda.
És? Nem írtam ezzel semmi valótlant!
Ha fáj az igazság az ne az én lelkemet nyomja már!
A korházak zsúfolt gusztustalan világában, nem tudtam a szükséges fizikoterápiát folytatni, és olyan hátrányokra tettem szert, amiket nem tudtam behozni. És mi következett ezután? Hát persze hogy még több korház! Már alig hogy hazamentem, jöhettem ismét vissza.
Nem csoda ha a szüleim idegrendszere ebbe belenyenyeredett.
Mert belenyenyeredett!
Remélem akik magukra ismernek ebben a néhány sorban, haragomat örökre érezni fogják valahol magukban mélyen, ha egyáltalán szoktak magukba nézni, pechemre szerintem nem szoktak efféle, számukra teljesen természetellenes és merőben szokatlan dolgot művelni.
Nem lehet egy beteggel ilyet csinálni!!
Most már tudom: lehet!
Hazánkban lehet, mert itt senkit nem lehet felelősségre vonni. Itt senki nem felelős semmiért!
Nem akarok neveket mondani, mert nem lennék igazságos.
Talán ami leszűrhető egy szülőnek ebből, az egészből, hogy sosem szabad magukat hagyni lerázni mint szülőt.
Sosem szabad 100 %-ig elhinni amit az orvosok mondanak, hisz megszámolni sem tudnám engem hányszor írtak le.
Hányszor mondták azt szüleimnek, ezt vagy azt a kor nem élem meg.
De ők nem mondtak le rólam sose, és én sem magamról.
Az elején azt írtam gyerekoromban nem sokat voltam beteg… meg azt is írtam (vagy csak akartam..?)hogy onnan írom ahonnan emlékeim vannak.
Ha az igazsághoz hű szeretnék, lenni meg kellene említenem, hogy azért másfél éves koromtól talán iskolakezdésig, a szüleim sokat vittek orvoshoz, s voltam kórházban is jó néhányszor, melyről szintén vannak rossz emlékeim, ha eszembe jutnak még most is belekönnyezem, ezért inkább kihagynám őket és nem mesélnék róluk.
Talán ezért is vált szokásommá felejtés. A felejtést szinte már profi szintre fejlesztettem.
Ez érdekes, hisz sokaknak tanulás kell a tovább lépéshez, nekem meg felejtés.
A testvéreim szerepét is szeretném megemlíteni akik mindég mellettem álltak jó testvérhez méltóan.
Mindég fel hívhattam őket, mert hiszen ők 70 km-rel odébb laknak, de ha kellet mindég segítettek. Mindég jöttek ha kellett és készséggel segítettek ha mi nem boldogultunk.
Ezzel a betegséggel másképp nem is lehet felvenni a harcot. Talán ezért is vagyok még itt, a családi összefogásnak köszönhetem létem.
Hol is tartottam…?
Az orvosokról elég ennyi, az idő telt és az én állapotom csak romlott tovább.

Így teltek el hosszú évek, többnyire otthon ültem, hisz másra nem is voltam képes.
Na és jó ha van még egy csipetnyi humor, az se baj ha több, az sokat segíthet, mert humor nélkül az élet sz..t sem ér.
Maradtak a szüleim, a testvéremék az álmok és a példaképek.
Ez alatt az idő alatt szorgalmasan bújtam a Rambo és a Rocky filmeket, talán meg lehet érteni miért.
Úgy éreztem, ha ezeket nézem valami, megnyugszik bennem, lelkemben ismét megszületett a remény és a boldogság. Talán minden este meghalt és másnap újra megszületett.
Az én (mi) életem is küzdelem volt akárcsak ezen filmekben játszott figurák élete és amit ezekben láttam azt csodálatosnak éreztem. Sok általam is érzett érzést véltem bennük felfedezni.
Az életemet is folytonos küzdelemnek éreztem. A remény, amit talán ezekből a filmekből és a családomból is merítettem átszőtte mindennapjaimat. De sokszor haragudtam is, talán leginkább a sorsomra, úgy haragudtam akár Rambo az ellenségére és a tehetetlenségemben ez a haragom csak gerjedt. Olyankor megnéztem ezeket a filmeket, amik megnyugtattak és egy időre ismét helyreállították a lelki békémet.
Azt mondják amilyen hatások, érik az embert gyerekkorában azok egész életére elkísérik.
Nem voltam ezzel másképp én sem. Ezeket a filmeket valamikor gyerekként a bátyám mutatta meg nekem, és teljesen a hatásuk alá kerültem.
Nagyon jó volt. Jó volt ilyet látnom, az ember nagyon akar valamit és hisz benne, sikerülhet.
Hogy mindég fel lehet és fel kell állni.
Minél kevesebben ismerték fel annak idején ezek értékét, annál jobban tetszettek nekem.
Ez volt az egyetlen dolog amire ha gondoltam mindég fényt jelentett nekem a sötétségben.
Hát igen mindenkinek kell valami, ahogy mondani szokás. Nekem ez volt.
Az én életem más volt mint a velem egykorúaké.
Miután befejeztem a középiskolát, a „barátokkal” is meg szűnt a kapcsolatom, talán a nagy távolság miatt is. Talán...
Volt olyan év, olyan rosszul voltam, hogy eszembe sem olyasmi hogy én felkeressem őket, vagy bárkit is lássak. Az utcára sem mentem ki hosszú-hosszú éveken át!
Csak ülni tudtam miközben lila volt a szám az oxigénhiány miatt.
Telt múlt az idő.
A szüleim idegzete eközben kezdett rámenni a dologra, na persze egyéb problémák is voltak az évek során. Hol nincsenek?
Valahonnan, nem is tudom honnan hallottam a tüdő transzplantációról… meg van: a kezelőorvosom akarta megcsináltatni nekem, még amikor felvettek e felnőttosztályra, de aztán rájött hogy nem kell, még jó hogy rájött!! Egyébként gyakran rájött!
Előtte már a gyógytornásznőm is említette nekem,, barátkozzak a gondolattal, ami akkor nekem nagyon nem jól esett.
Egyenesen sértésnek éreztem hogy nekem ezt mondja. Sokat köszönhetek neki is, megtanított az állapotomat javítani, stabilizálni, romlását lassítani.
Mikor ezeket már alkalmazni tudtam sajnos ismét kicsengettek.
Na szóval ekkor már túl voltam a középiskolán, és régi emlékeimben élt ezen gondolat, hogy egyfajta kiút lehet a transzplantáció is.
Ez fel is merült bennem mikor már láttam nem tudom helyrehozni magam, mert hogy éveken át korházakban megszerzett hátrányomat próbáltam helyrehozni.
Félreértés ne essék, a korházi kezelés kellet, csak nem ebben a formában.
Egy 8 ágyas szobában feküdve, kellet enni, inhalálni , tornázni, és mindezt egy ágyon, ami nem hogy ezekre, de még alvásra is alkalmatlan volt.
Amikor volt, kaptam különszobát, de erre nem mindég volt lehetőség és gyakran ez is kevésnek bizonyult. Lehetett ott akármi csinálni abban a fertőzött levegőben…
Elkezdtem eljátszadozni a tüdőátültetés gondolatával, majd egészen odáig jutottam, hogy megemlítettem ezt szüleimnek.
Aztán átbeszéltük ezt a testvéreimmel is közösen.
Nem jó szó rá hogy eljátszadoztam,, gondoltam rá, mert muszáj volt.
Kezdtem érezni, ebből már nincsen más kiút!
Megoszlottak köztünk a vélemények, de mivel semmit sem tudtunk az egészről, nem is foglalkoztunk vele komolyabban.
Annyit tudtuk, hogy kockázatos és nehéz út.
De választható út, ha más nem marad.
Ez a gondolat feledésbe is merült, nem lett más belőle, mint egy felvetett téma a sok közül.
Míg nem egyik kontroll alkalmával olyan rossz légzésfunkciót sikerült produkálnom, hogy a kezelőorvosom automatikusan nekem szögezte a kérdést.
Ő már egy másik kezelőorvos volt, akit mint embert is lehetett szeretni.
Persze voltak már hasonló próbálkozások, harc ment minden légzésfunkcióban elért százalékos értékért amit tudtam produkálni, de most komolyra fordult a helyzet.
Megkérdezte tőlem:
-Nem gondolkodtam még a tüdőátültetésről?
-De igen. -válaszoltam. Erről már beszélgettünk odahaza, de semmit nem tudunk róla.
Minket ez a gondolat akkor nagyon meglepett, bár eléggé rosszul voltam de mindvégig azt hittem állapotomon magam is tudok javítani.
Ő készséggel elmondta, hogy el kell végezni bizonyos vizsgálatokat, amik arra szolgálnak, hogy kiderítsék alkalmas vagyok-e rá egyáltalán.
Mert hogy bizonyos állapotromlás alatt már nem vállalják.
És ismét azért imádkozhattam… bárcsak alkalmas lennék rá!
Hülye egy ima volt mondhatom!!
Természetesen alkalmas voltam. „Micsoda megkönnyebbülés!”
Aztán még hátra volt az utolsó lépés, Budapesten egy orvos csoportból álló bizottságnak jóvá kell hagynia a kérelmemet.
Közben ismét visszakerültem első kezelőorvosomhoz. Ő nagyon jó szakember volt, csak nehéz volt vele szót érteni. Igen róla meséltem korábban.
Eljött a nap, mikor már csak a végső döntés volt hátra. Fel is utaztunk.

Aztán haza, de először fel!
Odaérkeztünk, apu és a bátyám kísértek el. Vártunk, behívtak, ugye a kezelőorvosom elmondta, amit akart ott előttem, aztán az első kérdés:
Mennyire akarom én ezt….?
Na most volt egy olyan gondolatom hogy kimegyek, mert azt hittem valami mást fognak kérdezni. Nem ilyen kérdésekre számítottam… néztem hol a kamera..
Mennyire akarom…(?) hát erre csak kellett mondjak valamit, mit mondjak (?), gondoltam mindég erről álmodtam, de valami mást kellett magamból kicsikarjak…
Végül is nem ezt mondtam. ”ha ez kell, ahhoz hogy jól legyek ám legyen.”
Hangzott a válaszom, h most mit mondjak? Azt mondtam, amit érzek.
Tulajdonképpen más választásom nem is volt ugye?
Ezen nem volt mit gondolkozzam.
Érthető volt kérdésük, meg akartak róla győződni, hogy meg van-e bennem az ehhez szükséges akarat.
Kijöttünk, megvártuk kezelőorvosomat.
Úgy vártunk, akár a postást mikor a pénzt hozza! Ki is jött! Ekképp kezdte mondandóját: időpontot kérek ettől a sebésztől meg attól, jövő héten mandula műtét, utána fessműtét fogászat, és ehhez be kell, feküdjek.
Úgy fel volt dobva, már majdnem elhittem ez nekem milyen jó lesz…
A döbbenet rögtön kiült az arcomra! Hűűűű hátra arc és haza!!
Én kiszállok ebből a játékból.. dobjon most más…
Meg volt a kezdőlökés, a hangulatomnak se kellett több.
Hazafele mindenki csendben volt, néha szóltunk pár szót, aztán bátyám és apum megerősítettek engemet hogy mellettem állnak majd.
Az autóban vágni lehetett volna a csendet, most valahogy nem volt nagy kedvem viccelődni.
Hazamentünk. Anyummal közöltük a hírt, aki igen meg volt ijedve.
Érthető is volt .. az én seggembe sem ment volna egy zabszem.
„Hol régen vígan fütyült a szél, oda most egy zabszem se fér!”
Eljött e befekvés ideje, kb. másfél hónapon át tartott ez az egész. Már nem igazán emlékszem mindenre. Közben az imént leírt műtétek, ja igen a Fess műtét, az orrban végrehajtott műtét, tulajdonképpen arra szolgált, hogy szabaddá tegyék az orrjáratot és a sikeres műtét érdekében minden későbbi fertőzésforrást el kellett távolítani.
Góctalanításnak nevezik.
A Fess műtét kifejezetten emlékezetes maradt, mert nem igazán jól sikerül az érzéstelenítés, és az az utolsó fél óra nagyon bejött nekem!
Mindjárt kész vagyunk, végig ezt hallottam, lehet magnóról ment, de akkor még a felénél jártak! Én ezt persze nem tudtam, vártam mikor hagyják már abba. Sejthettem, hogy még csak a felénél járnak mert ekkor még csak az egyik orrlyukamat bűvölték.
Végül is teljesen egyet beszéltünk, mert én is úgy éreztem mindjárt kész leszek.
Miután ezeken túl jutottunk jött a „elkészítés lelkileg, meg szellemileg, amihez nagyon értettek.”
Na ez is meg vót. Ja igen közben voltunk egyszer Bécsben is, mivel kint végezték a műtétet, az ottani sebészeknek is véleményezniük kellett.
Megkedveltettem magam velük, de azt mondták ettől függetlenül, meglesz a műtét. Ez se jött össze!
Le is álltam rögtön. Rossz taktika, láttam be!
Utána jött az un. előkészítés odahaza. Kaptam prospektust is!
A lehetséges kockázatokról, mellékhatásokról, az egész folyamatáról ennek az egésznek, az utána kötelezően betartandó dolgokról, egy új életvitelről, szóval egy elég alapos papiros volt.
Számomra most ez volt a tízparancsolat.
Az egészet nem olvastam el, ezt már így utólag elmondhatom, amit olvastam azt is csak apu unszolására.
Apum velem ellentétben szorgalmasan olvasgatta, „olvasd ha oly jó…”
Nekem is kellet… hát olvastam már jobbat is. Nem szeretném elviccelni a dolgot, eléggé fel lehetet belőle készülni.
Volt szülő is aki mihelyt meghallotta, hogy én is listán vagyok, rögtön elmondott mindent amit tudott és amiről úgy érezte nekünk is tudnunk kell. Az ő gyermeke előttem 3 hónappal esett át a transzplantáción.
Nagyon segítőkész volt.
Ez után nem sokkal fel is kerültem a várólistára.
Tulajdonképpen nem lehetett tudni mikor szólnak, nekem a vércsoportom egy kissé ritka, ez magában rejtett sok lehetőséget az időpontot illetően.
Otthon magamat kellett felkészítenem, a lehető legjobban,, tornával, hiszen tudtam mert erre különösen felhívták a figyelmemet: minél jobb állapotban kerülök műtétre, annál hamarabb hazajöhetek és annál biztosabb a műtét sikere.
A riasztásra egyáltalán nem kellett sokat várnom. Szó ami szó, kb 3 hetet töltöttem a várólistán, ami igen rövid időnek számít.
Csupán 3 hét a listán semmi.
Előtte össze kellett pakolnunk, készen kellett állnunk. Felhívták a figyelmünket, arra is hogy mindent előre össze kell készíteni, hiszen ha a szólnak már nem lesz erre időnk.(Szmoking nyakkendő.. meg minden.)
Azért ez nem volt teljesen meg a részemről, valahogy tudat alatt ezzel is késleltetni szerettem volna a dolgot, szerettem volna minél jobb kondícióba kerülni, ahhoz, pedig idő kell.
Még időre van szükségem. Ekképp gondolkodtam ez idő tájt.
Ha nem pakolunk össze teljesen talán tehetek azért valamit, hogy időt kapjak a felkészülésre.
Tudat alatt így akartam késleltetni a dolgot.
Ám nagyon jó volt, hogy ilyen hamar rám került a sor, be kell lássam az idő nem nekem ketyegett.
Utólag ezt már belátom, ahogy az idő telt úgy kerültem volna egyre rosszabb állapotba.
Azt tudtuk, hogy előtte szólni fognak telefonon, de azt nem tudtam, hogy annál a bizonyos hívásnál pont én fogom felvenni a telefont.
Este volt, csörög a telefon, én voltam a közelben, én vettem fel, beleszólok:
haló tessék., ki vagyok (ahogy ezt máskor is tettem).
-xx doktor vagyok a bécsi Allgemeines Krankenhaus-ból,
Ennek hallatán már éreztem nem erre a hívásra számítottam.
Nem tudtam, ki hívhat, mert előtte bátyám már megviccelt ezzel, gondoltam megint ő hülyéskedik velem.
-Papp Olivérrel szeretnék beszélni- (ekkorra szépen már elkezdtem izzadni)
-én vagyok (sajnos én vagyok az) -mondtam ezt falfehéren
-össze van pakolva?– szólt a hang a telefonból
ÖÖÖ! Nem mondhattam, hogy össze is van meg nincs is (mint a népmesében, hátha nem látta egyiket sem)
-össze van (össze van, ahogy össze van..)-mondtam ezt elhaló hangon
-Úgy néz ki –mondja- végre megvan a tüdő
(Jaj de örülök én ennek)
Ekkor már minden színben játszottam
-végre? ez már biztos? Kérdeztem
-igen, 99,9999999 %
Közben bejött mindenki, anyum, apum. Kérdezték tőlem ki volt az?
-Ki hívott?
Én amúgy sem vagyok barna bőrű, de az enyhe kifejezés hogy akkor elfehéredtem.
Tolmácsolok a családnak…
Jól láthatóan „kisebb” ijedtség mindenkinek kiült az arcára, ekkor kissé megkönnyebbültem, hogy nem csak én csináltam be!
Valahogy jó volt látni hogy más is fosik.
Mit volt mit tenni, pakoltunk, amit még kellett.
Nem is tudom talán egy órába sem telt itt volt értem a mentő.. „És jött a nagy fekete autó”

Egyéb sem kellett volna nekem csak, hogy fekete legyen!
Még jóval előtte beszéltünk róla, ki jöjjön velem, én úgy gondoltam lehet hogy a többiekkel mentek, de velem nem kell. Én majd..megmutatom…
Végül is a döntő pillanatban anyuval indultunk el.
Ááá nagyon jönni akart,, nem akartam kedvét szegni!
Közben út közben anyummal beszélgettünk, tesómék pedig kísértek minket ameddig tudtak.
Villogva, szirénázva szélsebesen száguldottunk a mentővel. Bele sem gondoltam, hogy egy jó darabig ez lesz majd az egyetlen élvezetes dolog, ami velem történik.
Otthon hagytam a telefonomat, bátyám hozta utánam autóval, 100 és 200 közötti tempóval repesztettünk. Alig ért utol minket.
Nővéremmel és a családdal indultak el utánunk, kiket ki is tett az út szélén mert a hölgyek féltek a 200 feletti tempótól. Valahogy nem tudták átadni magukat a féktelen száguldás élvezetének.
Este volt, ők félve vártak az úttest mellett hogy bátyám visszajöjjön értük.
Dilemma volt bennük (meg egy nagy adag félelem), mert ha kimentek az út szélére az autósok azt hitték, kéjelegnek, hogy finomam mondjam,, ha meg visszabújtak az árokba a bátyám visszafelé nem látja meg őket és ők sem őt.
Este volt, olyan sötét este, hogy csak na!
Bátyám közben utolért. Meghozta a mobilt amit szokásomhoz híven otthon felejtettem.
Még egy utolsó elköszönés és rögtön folytattuk utunkat.
Jaj oda fele menet meg eltévedtünk.
A mentősök Bécsbe vezető úton eltévedtek velem. Én közben szurkoltam, hátha nem érnénk oda időben.
Bennem …én még nem éreztem magam készen! Nem kell ezen csodálkozni.
Ott bolyongtunk Bécsben merre is kéne menni akkor hát?
Felesleges volt aggódni, lazán odaértünk.
Leparkoltunk a mentővel. A már látott korház bejárata felé vettük az irányt.
Bementünk és azt vártam, mindenütt orvosok lesznek, jól letolnak minket, mert, elkéstünk. Talán vissza is kell mennem, haza. Már a tenyeremet dörzsölgettem.
Ezzel szemben, beértünk, remegő térdekkel kiszálltam kocsiból,
Bementünk a lifttel fel,,
A korházban sehol senki nem volt. Ám rögtön jött egy nővérke,,
Bevezettek egy korterembe. Le kellet pakolnunk, bezárták a ruháimat.
Vérvétel következett, ahogy az meg van írva.
Ez a kis nővérke akar engemet megműteni, (gondoltam ekkor magamban) egyedül ő lesz (?) kevés vagy te ehhez drágaságom!
Hogy is közöljem ezt vele? Nem akartam összetörni a szívét, de valahogy csak meg kellene tudnia.
Ha nem kapsz erősítést itt ma nem lesz műtét angyalom!
Nem lesz ez nagy meccs! Amúgy szép és nagyon szimpatikus nővéreke volt.
Át kellett öltöznöm.
Kaptam másik ruhát, bekészültek rendesen.
Fel kellett venni egy olyan hátul semmi pongyolát.
Ezzel indítottunk, akkor már kezdtem sejteni, hogy itt valami valóban lesz. Itt valami disznóságot terveznek ellenem!
Vagy ez vagy, az, de lesz valami. a hátul semmi pongyola különben sem töltött el túl sok bizalommal. Mindég hátul volt a szemem. Na ebben lehajolni a szappanért más körülmények között kész öngyilkosság lenne.
Húú itt buli lesz..(mondtam anyumnak)
Ezek voltak az utolsó ..előtti szavaim. Hát mit mondjak, tagadhatatlan hogy izgultam.
Nem tudom hogy ez-e a jó szó rá?
Elsőre úgy tűnt legénybúcsú lesz, de nem, valami nem illett a képbe, se barátok, (mondjuk, ahhoz már hozzászoktam), se táncos leány, (ahhoz meg nehéz hozzászokni).
Ez még-sem stimmelt. Valami más volt készülőben.
Gondoltam aznapra akkor már nem tervezek mást, kénytelen voltam lemondani egyéb elfoglaltságaimat.
Mondtam anyunak, tegye ki a „Bizonytalan ideig zárva!” táblát.
Föltettek egy kocsira, és toltak a műtő felé.
Anyum jött utánam, de el kellett köszönjön.
Azt mondtam neki: ne aggódj, mert visszajövök!
Amennyire izgultam előtte, olyannyira nem izgultam ezután. Minden félelem megszűnt ami bennem volt.
Ahogyan ott toltak a műtő felé és néztem a fejem felett gyors egymásutániságban elsuhanó lámpákat, máshogyan kezdtem el szemlélni a dolgokat.
Próbáltam érdekesnek találni, hisz valóban az volt. Kiveszik a tüdőmet, el sem tudtam képzelni hogyan!
Mintha egy fantasztikus regényt olvastam volna. És ezt velem fogják megtenni, ezt én fogom megtapasztalni.
Próbáltam ezen énemnek teret engedni.
Minden félelmem megszűnt és kíváncsisággal tekintettem a rám váró dolgok elé!
Tulajdon képen mindez már csak emlék.
Rosszak és jók.
Mert azért időnként akadnak jók is, és azokat is észre kell venni.
A műtét éjszaka 4 órakór kezdődött, majd reggeli 11 órakor ért véget.
Ezek a dolgok csak később tisztázódtak bennem, hiszen akkor számomra az idő, mint olyan megszűnt létezni.
Persze anyum addig aggódva várt a folyosón, hisz mi mást is tehetett volna.
Ekkorra már fáradt volt. Végig izgulta az egész műtétet.
Ez nagyon kimerítő lehet. Én persze aludtam nyugodtan mondhatom hogy ekkor nekem könnyebb volt.
Ám egy igen jóleső érzés fogta el, mikor egy magyar hangra lett figyelmes.
Egy kint élő magyar hölgy hangjára figyelt fel, aki kint élt és magyar nyelven haza telefonált.
Ezt csak pletyka szinten említettem meg, hogy a szeretőjével volt kint és a férjének telefonált haza. „Ne aggódj drágám, hát persze hogy szeretlek nyuszi-muszi”…bla-bla-bla. Haha! Hát de nem? Egyáltalán nem lennék a férje helyében.
Ez a hölgy természetesen készségesen segített euro-t váltani. Bizonyosan ez is egy olyan mentalitás, ami ottan ragadt rá.
Sőt vett anyumnak egy kávét és egy kalácsot.
Erről eszembe jutott egy másik történet, ami tulajdonképpen ide kapcsolódik. Nem lesz hosszú ígérem…Ez már jó idővel ez után történt meg.
Én bent feküdtem egy Budapesti korházba, ahová apum járt be látogatni, mivel Budapesttől igen messze lakunk, (cirka 300 km-re) szüksége volt egy szállásra, de ami az én kezelőintézetemtől egy kissé messze esett.
Ezért miután nálam végzett, elindult vissza a szálláshelyre.
Időközben egy beteg társsal találkoztunk, kinek szüleje felajánlotta, elviszi egy darabig.
Természetesen apum elfogadta.
Egy darabig vitték el, majd megkérdezte a szülő: megfelel-e ha itten kiteszi? Apum helyismeret révén rögtön rávágta hogy: persze hogy jó lesz.
Igen ám de a szállás még messze volt, amit apum ekkor még nem is sejtett.

Gyorsan el is indult, hiszen igen fáradt volt már, igen ám csak rossz irányba..
Ezt egy óra gyaloglás után már kezdte sejteni, amikor is rossz pályaudvaron kötött ki.
Pályaudvar….? Hogy –hogy ezt eddig nem láttam?
Ez eddig…ez eddig hol volt??
Nem volt mit tenni meg kellett kérdezni valakit, abban a reményben hogy majd talán útbaigazítja.
Oda is ment egy hölgyhöz, ám a reakciója nem teljesen volt az ami elvárható lett volna. A hölgy (hölgy..?) ugyanis elkezdett rendőr után kiabálni. Gyűlt szépen a sok segítőkész ember.
Mígnem egy értelmes arcot látva apum hozzáfordult, és kivel sikerült megértetni, hogy csak helyreigazítást szeretett volna, mivel nem idevalósi. Nem akart tőle semmi rosszat.
Ezen információ birtokában ő lassan visszatalált a szálláshelyre 1-2 rossz tapasztalattal gazdagabban.
Ezt később már nevetve mesélte nekem. Én is nevettem.
Hát igen vannak emberek, akiket jobb nem meg érteni, de ez csak nekünk volt új, akik keveset mozgunk emberek között.
Ilyenkor egyből szembeötlik a régieknek, mennyit is változott a világ.
De most inkább vissza Bécsbe, nem csak azért mert sokkal tisztább város, és az emberek barátságosabbak, meg ott nyugodtan végigsétálhatsz késő éjszaka az utcán, anélkül hogy minden sarok mögül félve kellene kinézned, hanem azon egyszerű oknál fogva, mivel ott tartottam történetemmel.
Anyum sem félt kint, miután a fekvőbetegek reményteli, és „néha” rossz életszakaszába léptem. Minden nap késő estig nálam volt és csak utána indult vissza a szálláshelyére.
Az elsők között szerepelt magamhoz térésem után anyu beszámolójában, amikor is a műtét után kijöttek a professzorok, oda mentek anyumhoz és látva a tekintetét megölelték, és egy felfelé mutató hüvelykujjat mutattak. Melyhez csak annyit szóltak szelíden: GUT! GUT!
Átölelték és megpuszilták.
Valamiért fontosnak látták a szülő megnyugtatását is, tudván a még rá váró feladatokat. Szóval megint csak nem sok hasonlóság fedezhető fel Magyarország egyes intézményeiben és az ott tapasztaltak között.
Erre most persze ismét kész a válasz: a fizetések is másak..
Na igen, de nagyon sok minden nem a fizetésektől függ, ahogyan azt sok korházban megfordult ember is tapasztalhatta már.
Az ottani tisztaságról és kellemes hangulatról nem is beszélve. Hát igen ez volt Bécs, ahol az orvosok lágyan szóló zenében fütyörészve járkálnak, dúdolásznak és nem ritka hogy köszönnek, mégpedig mosolyogva!
Halk zene szólt a folyosókon. Sőt nem csak a folyosókon, hanem még különböző beavatkozások közben is zenével tették kellemesebbé a légkört. Hogy a műtétem közben szólt e lágy muzsika arra nem emlékszem már. Túl későn volt és én meg túlságosan fáradt voltam.
Grüs Gott (ami annyit tesz adjon Isten) hangzik el akár egy vadidegen szájából is, amint az ember belép a liftbe Persze nem vágyom vissza. Ezt sem tudnám ennyire egyértelműen kijelenteni, néha úgy érzem szeretném ismét látni azokat az orvosokat, nővéreket akik ott ápoltak engem.
Nem páciensként inkább, mint régi kedves ismerős, aki csak köszönettel tartozik nekik.
Én jól érzem magamat Magyar földön sok emberrel ellentétben, csak sok dolognak változnia kellene. Naivitás azt gondolni, hogy ez csak rajtunk Magyar embereken múlik?
Szóval lépjünk egyet. Előre vagy vissza?
Műtét után felébredtem, ami egy kellemes emlék volt, hiszen olyan jól éreztem magam, amíg aludtam.
Ezután sokáig úgy gondoltam a sokat emlegetett Paradicsomban, vagy hát a Mennyországban is valami ehhez fogható érzés foghatja el az oda jutottat.
Végtelen nyugalom és jó közérzet. Mondjuk ez a nyugatokra is rá van írva..
Míg aludtam a családom már kint volt és meglestek. Mikor felébredtem már őket láttam és mindeközben tele voltam csövekkel.
Az oldalamból, a számból, az orromból, nyakamból, kezemből mindenhonnan csövek vezettek belőlem.
Ezek aztán, ahogyan szerencsémre pont akkor kint lévő ösztöndíjas magyar Doktornő is, Dr Czebe Krisztina mondta nekem, fokozatosan csökkentek majd. Először számból mert attól rögtön öklendeztem, próbáltam jelezni, hogy nekem ezt szedjék ki!! De már! Előszőr az orrból rögvest is eltávolították, és egyelőre be kellet érnem ennyivel.
Nagyon szerencsésnek éreztem magamat, hiszen, épp amikor engemet műtöttek, éppen akkor volt kint a Czebe doktornő, akit emberileg is nagyon tisztelek, és biztos vagyok benne, hogy minden beteggel különösebb nehézség nélkül sikerült megkedveltetnie magát.
Egy-két nap az intenzíven utána, pedig a fél intenzív következett.
Nem emlékszem ott meddig voltam. Most nagyot ugrom, hiszen néhány napos félintenzív után, a gyerekosztályra helyeztek át. Még a fél intenzíven látogatók is jöttek ám, bár én eleinte nem ismertem őket. Nem volt amnéziám vagy ilyesmi, csak valóban nem ismertem őket. Kint tanuló magyar egyetemisták voltak, a kiket az ottani Professzor kért meg, látogassák a magyar betegeket.
A félintenzíven volt egy rádió melyen kereskedelmi adót lehetett hallgatni.
Azt hiszem az ottani ápoló nővéré volt, aki munka közben hallgatta és vele együtt én is hallgathattam.
A zene hatására, amit akkor játszottak a rádióban (most is emlékszem rá), és ha ismét hallom azt érzem, amit akkor.
Úgy éreztem valami születik, valami nagy dolog van készülőben és ettől visszagondolva is kellemes érzés fog el.
Az egyetemisták látogatása nagyon meglepett, hiszen mi szentül hittük hogy egy darabig embereket is csak a televízióban láthatok. Egy igen jó darabig biztosan. Ehelyett meg haverok buli Fanta! Egy kis túlzással.
Ám nagyon jól esett hogy látogattak, akikkel később össze is barátkoztunk.
Mindég kaptam tőlük csokit, nagyon aranyosak voltak!
Egyszer meséltem nekik, arról hogy régen, ha tehettük a családom is kijárt Bécsbe és számomra ez azért maradt emlékezetes, mert mindég hoztak nekem fehér csokoládét.
Innentől kezdve minden látogatásukkor kaptam valami, többnyire az általam oly szeretett fehér csokoládét.
Bár megvalva, én minden egyes látogatásukkor többnyire az elején teljesen lefőttem.
Ez azért volt, mert az előző betegségemben nem mehettem emberek közé, hiszen hamarosan rosszabbul lettem ha úgy tettem, és ösztönként ivódott belém az emberektől való félelem.

Ez a félelem érzet napról napra oldódott bennem azzal egyenesen arányban, ahogy sikerült felfognom: már más a helyzet.
A csöveket száma is csökkent. Négy cső volt az oldalamban, amelyektől fokozatosan hétről hétre szabadítottak meg.
Tulajdonképpen hogyan a röntgenem ezt engedte.
Közben látogatók jöttek mentek, családtagok, akiket nagyon jól esett látnom. Akik kint lévőségünk alatt az előírt követelményeknek megfelelően teljesen átrendezték a házunkat, és megvettek mindent ami kellett számomra a továbblépéshez.
Közben jöttek az sms-ek otthonról mint például: hogy rá sem fogunk ismerni a házra, a szomszédok azt hiszik költözünk. Én ezt nagyon élveztem, mert minden egyes alkalommal mikor ezeket felolvastam anyunak láthatóan torzult az arca és valami „Jézus Isten felirat” jelent meg a homlokán, ami később átment már „most már lesz, ami lesz gondolatba”.
Megismertem rengeteg nagyon kedves nővért, akik nem fintorogva jöttek be, ha csengettem.
A szobámba is illendően jöttek be azok, akiknek nem is kellene figyelembe, vegyék az illemszabályokat. Gondolok most itt a professzorokra. Én ezt így éreztem, hiszen itt nőttem fel és az itteni viszonyok szolgáltatják fejemben a mércét. Először kopogtak, aztán köszöntek és csak ez után, jöttek be.
A minden egyes alkalommal meglepődtem, mert itthon nem szoktam hozzá az ilyesmihez.. kopognak… (ki jöhetne hozzám?)… Csak a rokonok szoktak ilyesmit, amikor otthoni korházban fekszem, de most nem otthon vagyok.
Fehér szín sem volt az egész korház területén.
Ha jól emlékszem piros, sárga, kék és zöld színek voltak a jellemzőek.
Egyáltalán nem keltettek nyomasztó érzetet bennem az ottani körülmények.
Eltűntek a hentes ruhák is, a nővéreken is, ha jól emlékszem kék ruha volt, a takarító nénin is ennek egy árnyalata volt látható, aki minden egyes alkalommal, alázattal jött be hozzám.
Ahogyan telt múlt az idő a legrosszabbon már túl voltam mondogatta nekem anyum, a csövek száma is tovább csökkent. Még tovább. Mindennap meg látogatott a doktornő is, aki rögvest a segítségemre sietett, ha valami baj volt, és be kell, valljam voltak, nem szeretem napok is. Volt egy pár igen nehéz nap is. Szerintem azért nem koránt sem mindegy hogy nehéz napokról, vagy nehéz évekről van szó.
Rögvest az intenzíven felébredésem után a 2. nap, ha jól emlékszem a másodperceket is számoltam, mert ekkor nagyon nehéz volt a levegővétel. Ami érthető is, végül is a tüdőm cserélték ki.
Nem csak hogy meg voltam ijedve, de nem értettem a dolgot.
Persze minden eredményem a legjobb volt, és megnyugtattak semmi baj, ez eleinte vele jár.
Az új tüdőt (a beavatkozásnak köszönhetően) folyadék vette körül és még nem illeszkedett jól a mellkashoz.
A félintenzívről is vannak kevésbé pompás emlékeim, de mivel lelkileg föltöltődve mentem ki, volt mit felélnem.
A gyerekosztályon idővel elkezdődtek a tornák is. Tornázni kellett nem lehetett lazsálni. Emlékszem minden egyes osztály váltáskor úgy örültem, minta az a bizonyos majom annak a bizonyos valaminek.
Én hála Istennek egy csinos és aranyos gyógytornásznőt kaptam, aki segített nekem a hangulatom és az erőnlétem visszanyerésében is.
Az utolsó látogatás alkalmával anyumon már komoly fáradtság jelei mutatkoztak, akit megnyugvásomra tanácsunkat megfogadva, és látva hogy minden rendben hazavittek a bátyámék. Miután hazaérkezett ő nem is igazán mozgott az utcán, mert két lépést nem tudott tenni a nélkül, hogy valaki meg ne állítsa: mi van velem, hogy vagyok? Nekem ez nagyon jól esett, hiszen én telefonban hallottam ezekről de anyu olyannyira el volt fáradva, hogy itthon inkább csak pityeregni volt ereje.
Mielőtt anyummal hazament volna, már egyszer-egyszer lemehettünk sétálni az aulába, mert ott egy bevásárló központ volt, tele emberekkel. Eszembe jutott valami, elmesélem. Lábadozásom előrehaladott szakaszában, a bécsi korházban az első sétához készülődve számot kellett vennem mit vegyek fel és oly rég látott ruháimból próbáltam a legkedvesebbet felvennem.
A cipőm egy általam oly kedvelt sportcipő volt. Most is meg van. Ám ahogyan azt kivettük a szekrényből, valami furcsa orrfacsaró szag csapta meg az orrunkat.
Ha jól emlékszem anyum orrát csaptam meg valami förtelmes bűz!
Aztán rájöttünk mi is ez valójában.
Mielőtt jött volna az a bizonyos hívás (riasztás), én azt megelőző nap egyéb választási lehetőség híján még a malacok udvarán járkáltam. Kirándulgattam a malacokhoz, amikor szépes sütött a nap! Mentem társalogni. Velük jól megértettem magamat, a fene tudja. Igen ám, de ebben a bizonyos cipőben voltam felfedezőúton a malacok udvarán, amivel Bécsbe is mentem.
Egy kicsit pánikoltunk, egy kicsit nevettünk, hát disznósz..os cipőben csak nem mehetek le egy Bécsi korház tüdő transzplantációs korházának aulájába, boltok között nézelődni…)) Bár hülyeség volt nem kihasználni, mert szerintem biztosan lett volna mindég üres hely a liftben,. Vagy nem ? Talán az ottani emberek ezt a szagot nem is ismerték volna fel, és ebből kifolyólag nem tudták volna beazonosítani, mi is ez az illat!!
Az új AXE hatás! Vagy biztos a tenger frissessége!
Nekik úgyis bizonyíték kel nem ígéret!
Tehát anyum hazament én meg türelmetlenül vártam már hazamenetelem időpontját.
Nehezen szánta rá magát, rá kellett beszéljük és bátyám határozott fellépésének nem tudott ellen állni.
Vizit idején első kérdésem az volt: -mikor mehetek haza??
Ám az utolsó napok…
Az utolsó napok, nagyon nehezen teltek.
Csak a családtagok tudtak igazán hatni rám, hogy bírjam már még ki egy kis ideig, hiszen már ami előttem van semmi ahhoz képest amit hátra hagytam.
Olyan alapvető dolgok hiányoztak, mint a mozgás, biciklizés, a megszokott környezet no és a malacok társasága.
Jaj igen és be volt kamerázva a szobám. Mint a Big Brotherben volt. Csak itt nem volt annyi látnivaló… Sajnos.
Szóval lassan kimondták a hazamenetelem időpontját kb. 2.-ra, vagy 3-ra?
Volt több időpont, hiszen nem küldhettek haza abban az esetben ha találtak valami kis gubancot..
Meg kellett állapítsam, a bécsi orvosok nagyon értették a dolgukat, és minden ennek megfelelően volt kialakítva.
Hazafele mentővel mentünk, magyar mentősökkel, akiket nagyon jó volt már látni.
Természetesen első utam nem haza, hanem a Budapesti kezelőkórházba vezetett.
Ezen nagyon meglepődtem mivel automatikusan a haza szót használtuk, nekem értelemszerűen a lakhelyemet jelentette, nem pedig egy másik korházat.
Olyan jó volt Magyar földön lenni. Soha nem éreztem azelőtt ilyet, ám ott is eljött a vízválasztó egy hét, ahol is az idegrendszerem kezdte felmondani a szolgálatot.
Ekkor egy hét még hátra volt.

Természetesen odakint nem én voltam az egyedüli magyar tüdőtranszplantált srác.
De ő is sok szenvedés után hamarosan hazakerült.
Hamarosan mondom ezt, neki biztosan nem tűnt olyan hamarnak.
Látogatni nem látogattuk egymást. Az ő részéről ez eleve lehetetlen lett volna az én részemről is nehézségekbe ütközött.
Nem is ajánlották, és nem tudhatni hogy milyen reakciót váltott volna ki belőlünk.
Gyengébb állapotban került a műtétre ami megnehezítette a lábadozását.
Be kell valljam, szerencsésnek érezhetem magam, mert jó időpontban terjesztett fel kezelőorvosom, nem vártuk meg amíg rosszabbul leszek.
(Ez a régi kezelőorvosom érdeme, nehéz volt kijönni vele, de a dolgát jól értette.
Mondtam is, hogy nagyon jó szakember volt, csak igen nehezen lehetett vele közös nevezőre jutni.)
Hála Istennek valamivel később ez a srác is hazajött.
A Budapesti kezelőintézetből időm leteltével, bátyám jött értem és vitt el, és fájdalmas búcsút véve a korházaktól elindultunk hazafelé. Végre elindulhattam várva várt új életem felé.
Nagyon jó érzés volt. Olyan régen láttam már a bátyámat és optimizmusa nagyon jól esett.
Megcsináltuk!
Vissza sem néztem. Sok rossz emléket próbáltam magam mögött hagyni akkor. Tudtam, hogy nem érhetnek már többé utol. Annyi sok hosszú éven át most én voltam a gyorsabb! A haza út egyszerűen felemelő érzés volt. Úgy éreztem nem is egy autóval, inkább repülővel megyünk.
Odahaza már az egész család várt, szinte kisebb karnevált rendeztek a hazatérésem örömére..
Tele volt aggatva az udvar lufikkal meg színes izékel lakodalomhoz hasonlóan.
Ott volt a szűkebb rokonságunk, akiket nagyon jó volt más emberkén látnom.
Nagyon meglepődtek, hiszen előtte beteg és vékony voltam ami ez után rohamosan változni látszott. Már más embernek éreztem magam mint ez előtt.
Kezdtem érteni minden más lesz ez után. Hosszú idő óta boldognak és felszabadultnak éreztem magam.
(Már csak a táncos lányok hiányoztak.)
Hogy azok mindég hiányoznak…
Teljesen új környezetbe érkeztem, sosem felejtem el. Új volt a szoba új volt minden.
Volt egy hónapjuk hogy mindent kidobáljanak, mindent ami az új életfelfogás szerintem felesleges és ódivatú. Mindent ami a régi időket jelképezheti, mindent ami az új életembe nem férhet már bele. Már csak a fejemben lévő dolgoktól kellene megszabadulnom. Talán az megy majd a legnehezebben.
Milyen régen várták már hogy anyum megrögzött terítőitől, és felesleges szőnyegjeitől végre okuk legyen megszabadulni.
Ez nagyon tetszet benne egy kicsit sajnáltam is anyumat, de változni kell nem? A változás a mi esetünkben csak jót tehet.
Elfoglaltam szobámat, nagyon nagy élmény volt.
Minden más lett, minden jobb lett. Máskor is voltam már korházban és nemegyszer ettől hosszabb ideig, de másabb élmény volt akkor hazaérkezni tudván minden csak ideiglenes és teljesen más volt most hazaérkezni tudván ez számomra valaminek a kezdete.
Első dolgom… na jó második dolgom az volt hogy végignéztem a zenecsatornákat, melyek előtt annyi időt eltöltöttem éjszakánként. A kedvenc videóimba is belefutottam.
Aztán vacsora és vele valami más kezdődött el.
Megszabadultam az kimerítő inhalálásoktól, a kimerítő tornáktól. Bár tornáznom ezután is kellet, de teljesen más jelleggel és más céllal. Ami a legfontosabb volt számomra, hogy most legnagyobb örömömre volt levegőm.
Szokatlan volt, ám valahol tetszett az hogy maszkban kellett mozogjak otthon is.
Szívembe és a lelkembe a régi rossz érzések helyett lassan másabb kellemesebb érzések költöztek.
Fokozatosan egyre többet mozogtam, hétről hétre többet.
Új is volt számomra a szabadság élménye, hiszen az elmúlt évek alatt, nem mozogtam semmit.
Utcára sem léptem ki éveken át. Életterem csupán a házunk területére korlátozódott.
Nem azt jelentette, hogy korházat többet már csak a Vészhelyzetben látok, hiszen időnként kellett állapotomat kontrolálni, sőt eleinte igen gyakran.
A kontrolok először hetente történtek Budapesten, aztán kéthetente majd egy idő után havonta. Igaz bár Debrecenben készítettek elő, de Bécsi rendelkezés hatására kezelésemet Budapest folytatta. Ami után, hogy is mondjam… idehaza lekerültem a kedvencek listájáról. De hát mit tehettem én arról?
Oda is sok rossz emlékem fűzött, úgyhogy nekem annyira mindegy volt hol vagyok.
Debrecen vitathatatlanul közelebb van hozzánk, ami nem utolsó szempont, de hát mit volt mit tenni. Örültem, hogy hazamegyek nem, hogy ezen problémázzak.
Nem tudom mit kellet volna csinálnom sajnálkozom kellene hogy miért nem a másik korházban vagyok?
Persze a szüleim próbálták az orvosokat is meggyőzni, hogy mégis csak közelebb lenne nekünk Debrecen, meg hát mégis csak ott kezeltek, már mindenki ismer.
Ez nem így működik.
Főleg azért is, mivel engemet egy Bécsi professzor műtött, nem nagyon volt beleszólásunk a dolgokba.
Talán érthető, hiszen az ő felelősége is volt. Az ő munkája, voltam, ha úgy tetszik.
Azt is megértem hogy egy központ kialakítását látták jónak, ahol minden tapasztalat összpontosul. Ez így volt követhető számukra és helyes.
Teljességgel elfogadható és minden ép eszű ember számára ez érthető.
Szóval lassan beindultak az itthoni napok. Lassan elkezdtem a kis faluban is mozogni, ahol sokan nagyot néztek engemet látva, hiszen szinte mindenki ismert, bár én nem mindenkit. 18 19 éves koromtól fogva én szinte egyáltalán nem mentem az utcára se ki…egyrészt rosszul voltam, másrészt nagyon vékony és a tüdő miatt rossz tartású voltam, amivel soha nem tudtam megbékélni. Nem túlzok ha azt mondom az utóbbi években, tükörbe sem néztem. Hosszú éveken át a tükröt nagy ívben kerültem, úgy mentem el mellette, hogy véletlen se lássam meg magamat.

Beteges?
Szóval elkezdtem mozogni a faluban, mintha most fedezném fel a világot.
Nagyjából ez fedte a valóságot, azzal az aprócska különbséggel, hogy ez nem a világ, hanem a falu, ahol lakom. Erre lassan rá kellett jönnöm.
Sajnos, ill., nem is tudom, mit mondjak, hiszen úgy gondolom régebben hiába laktam volna máshol, amíg nem voltam jól úgysem tudtam volna örülni semminek. Mintha az Isteni gondviselés gondoskodott volna a folytatásról.
Anyagilag megviselt minket ez a műtét, bár a műtétet támogatta a TB de ezen kívül nagyon nagy anyagai teher volt ez számunkra.
Mint mindenki más teszi ezt az életben, mi is megpróbáltunk ezután egy kis anyagi segítséghez jutni, ki nem tenné ezt?
Folyamodtunk az Egészségügyi Miniszterhez, aki válasz nélkül hagyta kérelmünket, és bizonyára továbbította az Egészségbiztosítási Pénztár Főigazgatójának, mivel innen kaptunk választ a kérelmünkre.
Elutasító választ kaptunk, a túlzottan nem is lepődtem meg, viszont az elutasító levél tartalma lesújtó volt, sőt megalázó számomra.
Az elutasítás lényege röviden:
- Anyukámnak nem kellett volna a műtét ideje alatt Bécsben lenni és akkor nem került volna fel szállásköltség
- Nem kellett volna az otthon maradtaknak engem telefonon hívni, egyszer majd csak hazakerültem volna.
- Nem kellett volna bio ágyat venni, poratka mentes ágyneműgarnitúrát sem
- A vizesblokkot sem kellett volna lecserélni, jó volt az, ahogyan volt
- Nem kellett volna poratkamentesítő porszívót vásárolni stb.…
Megjegyzem hogy mindezek a költségek azért merültek fel, mert a műtét előkészítő szakaszában a transzplantáltak számára ezek előírásként szerepeltek, melyet egy orvosi bizottság írt elő.
Nem tettünk mást csak, szüleim és testvéreim az egész családot ide értve végrehajtotta amit számomra előírtak.
A válasz tételesen felsorolta hogy eddig mennyibe kerültem a TB-nek.
Megjegyzem, hogy el is ismerem, sokba kerültem a betegségem miatt, de mindez úgy hangzik mintha én, vagy a szüleim tehetnének arról hogy ebben a betegségben születtem és megérhettem azt a kort, amikor már műtéttel tudtak rajtam segíteni.
Egyébként sajnos még a mai nap is születnek ebben a betegségben.
Mindezek ellenére talán nem is esett volna rosszul az elutasítás, ha legalább egy jó egészséget kívánt volna befejezésül elutasító levelében.
Ide most egy nagyon csúnya szót akartam írni, mellyel jellemezhetném ennek az embernek az érzelmi intelligenciájának (és nem csak érzelmi) hiányát, érzéketlenségét és hogy mekkora tapló is volt!
Nem hinném, hogy ez illendő lenne tőlem. Azért meg kell jegyeznem jó nagy bunkó volt ugye? Megértettük ha nem segíthet, de hogy az alapvető illemszabályokkal se legyen tisztában egy ilyen tisztséget betöltő ember az hogyan lehetséges? Hogy semmi emberi jó érzésről és némi tiszteletről sem tegyen tanúbizonyságot levelében ez azért elgondolkodtató.
Mindezek ellenére kijelentem, hogy az egyszeri segélyre való jogosultságomhoz semmilyen kétség nem fért volna, mert a rendeletben meghatározott feltételek igen is rám vonatkoztak.
Mivel Hajdú-Bihar megyében mukoviszcidósisban születettek közül én voltam az első, akin tüdőátültetést végeztek, úgy gondoltam hogy ez egy kicsit a megyei kezelőorvosaim sikere is, ezért mertem támogatási kérelemmel folyamodni, a Megyei Közgyűlés Elnökhelyetteséhez és a Megyei Közgyűlés Egészségügyi Bizottságának Elnökéhez.
Ők válaszukban nem sértettek meg, mivel válaszra sem méltatták kérelmemet.
Egyedül Körösszakál község (lakóhelyem) Önkormányzata segített és 100000 Ft egyszeri támogatásban részesített. Itt laktam és éltem.
Azt hiszem mondanom, sem kell, fentiek alapján, hogy ez milyen jól esett számunkra és erőt adott a lábadozásomhoz.
Ezúton is nagy köszönetünket fejezzük ki érte.
Tehát kontrolok jöttek mentek eleinte hetente, később kéthetente, aztán eljött az idő is, amikor már havonta kellet mennem.. Ez nem volt gond, hiszen szeretek utazgatni csupán a fáradtság árnyékolta be a másnapomat. Boldogan jöttem mindég haza, amikor valamivel jobb eredményeket sikerült produkálnom, hiszen ez volt az egésznek az értelme, a célja. Amikor hazatelefonálhattam ismét javultak az eredményeim. Hiszen erre vártam már olyan régóta!
Egy ideig minden rendben is ment, ám egy régi ismerős kezdte felcsapni a fejét, mégpedig a depresszió, ahogyan azt rajtam kívül még oly sokan mások is ismerik. Mivel ez egy új élet volt, más élet, könnyebb élet, az a hely, amit a betegséggel nap mint nap folytatott kínlódás töltött be bennem most üresen tátongott. Megüresedett helyébe a depresszió költözött. Munkára még nem is gondolhattam, ill. realitása nem volt, a dolognak. Barátaim sem voltak, nem csak, azért mert messze voltak,, más okok is közrejátszottak benne.
Szórakozás terén ismét nagyon könnyű volt kimeríteni a lehetőségeket, amit e hely adott, mi máson is törhettem a fejemet, hát a továbblépésen ami sehogyan sem akart összejönni. Napjaimat a jövőmért való aggódás és az értelmetlen napok miatti kínlódás töltötte ki. Míg más élte világát, én a tehetetlen otthon emésztetem magam. Ezt tudtam és a gondolat teljesen maga alá gyűrt engemet. Hát igen egészségileg már jól voltam. De mentálisan,
Végül is fiatal vagyok és nem nekem való az életszegény világ. Ingerszegény környezet ahogy azt a pszichológusok mondják. Társasági ember révén nehezen viseltem ezeket az időket.

A jövőm foglalkoztatott, hogy lesz nekem esélyem az életre, csupa nagy szavak, az anyagi javak megteremtésére, hiszen hiába vagyok már jól ha nem használhatom ezt ki.
Itt kell megemlítenem a manapság oly divatossá vált esélyegyenlőség fogalmát, mely számomra csak egy fogalom, ködös jövőkép maradt.
Mivel 18 éves koromra minden erőfeszítésem ellenére betegségem erősebnek bizonyult a szervezetemnél, így döntéskényszerhelyzetbe kerültem, vagy tovább tanulok és bizonyára felgyorsul a tüdőm romlása, vagy pedig odahaza próbálom beosztani az energiámat, a levegőt és ezzel próbálok időt nyerni.
Azt már megtanultam, ahogyan bátyám mondogatta nekem mindég: aki időt nyer életet, nyer!
Az utóbbit választottam. Ezzel valamelyest sikerült lassítani azt a(számomra most is borzasztóan hangzó) végstádiumnak nevezett állapotot. 23 és fél évesen viszonylag még „jó” állapotban ( 19 %-os tüdőkapacitással!) került sor a tüdőtranszplantációmra.
Viszont az évek teltek, az élet elrohant mellettem, és manapság nem könnyű munkát találni..
Gyakorlattal nem rendelkező fiatalnak pedig pláne nehéz.
Nagyon sokat próbálkoztam itthon végezhető távmunkát találni, eredménytelenül.
Rájöttem, hogy ki kell, mozduljak, ami önmagában már egy bizonyos kockázattal járt rám nézve, hiszen bármilyen fertőzés számomra komoly gondokkal járhatott volna.
Mindezt azonban vállalnom, kell, hisz a jövőmet meg kellene, alapozzam, mert 28 ezer forint rokkantsági járadékból nem lehet megélni.
Növekvő kétségbeesésemet leginkább a váltotta ki, hogy mindezek megteremtésére esélyt sem láttam.
Ám de kanyarodjuk vissza ismét a jelenhez.
Sajnos gyűltek ismét a viharfelhők egy ártalmatlannak tűnő hasfájás formájában, de ez a fájdalom nem tartott tovább pár óránál.
Elmúlt és új nap kezdődött. Minden nap egy új kezdet.
Kontrolon jeleztem én, de egy szimpla hastapogatáson kívül jobban nem sikerült megihlessek senkit. Ez még előfordult néhányszor, természetesen egyre gyakrabban és egyre tovább tartott, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Míg nem egy szép napon nem akart elmúlni, és
Ekképpen is tett. Megijedtünk. Nem múlt el másnapra sem. Szédülések törtek rám a semmiből. Elkerülhetetlennek látszott egy rövidke kontroll erejéig felutazni Budapestre. Így is történt. Felmentünk. Gyorsan egy ultrahang következett… Ez már október derekán volt. Egy kissé későn ahhoz képest, hogy már nyáron voltak panaszaim. Az ultrahang egy jól körülhatárolható árnyékot mutatott ki, minek eredményeképpen még aznap tovább is passzoltak a sebészetre. Egyébként is, hasfájásom miatt nem bántam bármit is csinálnak velem, csak múljon végre el. Tudtam, hogy túl sok jót nem várhatok, de a hasfájás miatt, már nem bántam bármi lesz, csak mulasszák el.
Mielőtt átküldtek volna bent feküdtem vizsgálatra várva, egy szülővel találkoztam, aki nagyon rendes volt vigasztalni próbált engemet: biztos csak vakbél,,, rutinműtét ma már.
Ezt már nem is orvos, hanem a portás csinálja.
Jót nevettünk rajta.
„Semmiség lesz majd meglátom” Jó is volt hogy ezt mondta egy, kissé megnyugodtam.
Miután az ultrahang vizsgálat megtörtént sorsom útja ismét elágazáshoz érkezett.
Árnyék látszódott rajta, mégpedig igen nagy. Átszállítottak egy másik korház sebészetére azzal, talán ott majd többet tudnak rajtam segíteni.
Ezek után a szokásos dolgok történtek, új szoba új hely, lepakolás elhelyezkedés, amit már annyira vártam.
Egy életre megutáltam a pakolást! A szüleim még nálam is jobban gyűlölik!
Jöttek ismét a kérdések:
Evett ma? Kezdték… Én meg valahogy nem szeretem az efféle kérdéseket. Hát hogyne ettem volna, -válaszoltam, bízván abban, hogy ezzel talán befolyással lehetek bizonyos dolgokra. Ettem egy keveset.
„Nem tudjuk pontosan, mi okozhatja” -szolt az orvosom- többet fogunk tudni, ha feltárjuk.
(Úgy éreztem magamat, akár egy régészeti lelet, akit mindenki fel akar tárni.)
Na helyben vagyunk! Ó hát miért is ne?
Ecsetelték a kockázatokat.. Az eljárást: a gerincbe be fogunk vezetni egy iciripiciri csövecskét (hirtelen anyum gügyögő tekintete ötlött fel bennem), amibe kapja majd az érzéstelenítést a műtét után. Ezt még éber állapotban el fogjuk végezni. Hála Istennek. már azt hittem mehetek haza minden kínzás nélkül.
Túl kell rajta esni, mondták nekem telefonba a családom. Eljött ez is, Ismét. Olyan dezsavu érzés fogott el, de sehogyan sem tudtam miért. Na de lépjünk egyet… másnap, intenzív. ébredés. Ez nem tetszett annyira, mint a kiinti ébredés.. talán gyengébb lehettem már ekkorra. Lázas voltam műtét után kb. egy hétig… megismertem ismét sok orvost, sok ápolót, többségük nagyon rendes volt.. csak valahogy sehogyan sem értettem miért van, szinte minden nővér beteg, náthás.. Ez egy intenzív.. vagy nem?
Biztosan így kell ennek lennie? Elkapattak engem Bécsben.
Bécsi kint tartózkodásom idején, egyszer sem lázasodtam be.
Itt volt egy nagyon jó fej ápoló, ugyanúgy hívták, mint engem, persze nem csak ezért volt jó fej. Nagyon nehezen telt most az intenzíven az idő, ha tehettem aludtam, meg lázas voltam. Ez a kettő ment 24 órában.
Később már átkerültem a sebészetre. Ottan már mozoghattam, két hetet ottan is eltöltöttem.
„Utaztam én már annyi mindenhol…”
Na de az ágyak… Még életemben olyan rossz ágyon nem feküdtem, mint amin ott kellett feküdnöm. Egy vékony szivacs és alatta vasrácsok. Nem is vasrácsok, hanem vas rudak voltak a hátam alatt.
Pont oda estek a rudak, ahol a legnagyobb teher nehezedett az ágyra.
Ki csinálhatta azokat az ágyakat? És ki hagyhatta jóvá hogy azok ott legyenek? Ami meglepett hogy úgy tettek mintha sohasem hallottak volna beteget panaszkodni. Mintha előttem senki soha nem panaszkodott volna azokra az ágyakra amit nagyon nehezen tudok elhinni. Nem is értem.
Nem tudtam a készítője nevét, de ennek ellenére imába foglaltam a nevét! Mindenkiét aki nem látta be ezen nem lehet aludni!!
Hogyha nekem ilyenen kellett volna Bécsben is feküdni, főbelőttem volna magamat, vagy inkább kiugrottam volna a 17. emeletről.
Persze szüleimmel próbáltunk ezzel a problémával valami kezdeni, magam alá hajtogattunk lepedőket, az osztály összes szabad lepedője ott volt már alattam de ez sem jelentett sokat.
Öklömnyi görcsök voltak a hátamban miután onnan eljöhettem. Ehhez képest a műtét semmi nem volt. Borzalmas!!!! Én meg mertem azt hinni hogy a műtét a legrosszabb dolog,. Nem az a legrosszabb csak nem akartak elkeseríteni, hanem az utána történő „pihenés”, főleg ha ezeken az ágyakon kell vele próbálkozni. Szenvedés volt a javából, közben egyszer- egyszer ismét az ájulás határára kerültem. Nem tudni miért. Eltávolítottak egy azt hiszem körülbelül tíz centis bélszakaszt, vakbelet mindent. Nem baj legalább azzal már nem lehet gond ezután. Vigasztalgattak és én is magamat. Vártam ám a hazamenetelt. Lassan azért közeledett. A rossz sem tart örökké! Mondogattam magamnak. Ám ismét másképp alakultak a dolgok. Meg kellett várni a szövettant a folytatás megállapításához. Mert folytatásnak ugye lennie kell… Ami sikeres, annak folytatódnia kell! Sejtések persze már voltak, LYMPHOMA. Próbáltak engem ezzel valahogyan felkészíteni a folytatásra. Lyphom-Lymphoma, olyan ismerős volt, talán a Vészhelyzetben hallhattam, de nem igazán tudtam mit jelent.
Nem tudom mi is az valójában!

Pár szóban megpróbálták nekem ecsetelni, és lehetett sejteni mit takarhat eme nem túl bizalomgerjesztő szó, de semmi konkrétat nem tudtunk. Meg volt a szövettan, megjött az eredmény és mindennel együtt át kellett menni a Belgyógyászatra, a továbbiak megbeszélése végett. Amúgy most is azt mondták hogy haza, de mindegy. Jaj nem hanem azt hogy majd el lehet menni én meg ebből önkéntelenül is erre asszociáltam.
Miért nem lehet ezt nekem itt most elmondani, azért kell átmennem hogy legyen honnan visszajönnöm? Miért kel átmennem oda hogy ott mondják el? Essünk túl rajta aztán uzsgyi haza. Miért mit mondhatnak?
Az ottani professzornőre hárult a feladat hogy közölje velünk mi is ez a Lymphoma akit ekkor ismertem meg.
-Lymphoma -mondta nekem a professzornő. Igen ezt már jól tudom, gondoltam -de mi az pontosabban?
-Őőő Hát ez tulajdonképpen egy nyirokcsomó sejtburjánzás!!
- micsoda?
Hát nem is tudtam mit mondjak hirtelen.. A sejtburjánzás szó ebből a mondatból egyáltalán nem hiányzott, hiszen annyi rosszat lehet hallani erről. Apum elérzékenyült, pedig nem szokása. Én természetesen megijedtem.
-Rákos vagyok- kérdeztem meg?
-Nem rák, hasonló, de nem rák-hangzott a válasz… Azt hiszem a következő kérdésem az volt,..
-Gyógyítható?
-Mindent el fogunk követni.
Ez igencsak letaglózott minket.
Megtudtuk hogy kemoterápiás kezelés várható.
Kimentünk a friss levegőre.. és apum csak sírni tudott. Ez persze érthető is volt, hiszen annyi baj után nem ezt vártuk volna már az élettől. Nem tudom lehet e bármit is elvárni az élettől, az emberek azt önkéntelenül is azt hiszik hogy joguk van az egészséghez, vagy a boldogsághoz de ez nem így van. Ha így van ha nem így van általában mindenki mindég jót vár, különösen akkor ha eddig szinte csak rosszat kapott.
Úgy éreztük ennyi rossz után, nem ezt érdemeltük volna.
Elmondták az esélyem arra hogy ez kialakul, valami nagyon kevés volt. Ha jól emlékszem 1000000:1-hez.
Én voltam az-az egy. Elgondolkodtató.
Beszéltünk tesómékkal és ők is erőt öntöttek belénk.
Akkor ismét össze szedtük magunkat és határozottan megállapodtunk abban a testvéremékkel közösen, hogy legyőzzük ezt is! Együtt sikerülni fog! Együtt minden sikerülhet.
Nem is tudom már hogy utána egyből be kellett feküdnöm, vagy először még hazamehettem.
Azt hiszem rögtön a befekvés következett, jó ebben nem vagyok biztos.
-Kemoterápia lesz, mondta professzorasszony. Kb. 6-ot kell majd kapjak.
Ismét eljött befekvés ideje. Ideje volt megkezdeni a kezelést, hiszen CT kimutatta, hogy nem csak a beleket érintette, hanem már ráment a tüdőre is. Az új tüdőmre. Ezt szinte felfoghatatlannak véltem.
A szervezetben több területet is érintett.
Későn vették észre! Ez volt a legfőbb probléma!
Az lett volna a legrosszabb, ha az agyamat és a csontvelőmet is érintette volna. Hála Istennek, sem az agyamat, sem a csontvelőmet nem érintette. Jó a rosszban.
Muszáj volt azt is belássam, nem folytathatom tovább depressziós életemet mert akkor belehalok.
Ha nem ebbe, akkor később valami másba.
Változni, de legalább is változtatni kellett. Még ha úgy is éreztem, okom van a depresszióra.
Összepakoltunk ismét, és készülődtünk mert a kezeléshez be kellett feküdnöm. Anyum és apum is velem voltak.
Ismét új arcok, új hely. Ezekre a részekre pontosan nem emlékszem, mert megpróbálok elfelejteni mindent. Ez az egyetlen létező megoldás számomra.
Rosszullétek.. a kemoterápia részeként jelentkeztek. Aztán ha hazamehettem, otthon is folytatódtak tovább. Nem is tudom már pontosan, azt hiszem 3 hetente volt részem efféle gyönyörben. Eközben is nagyon rosszul telt otthon az idő, végighánytam és végig szédültem az otthonlétemet. Aztán jött a 2. Azután a 3. Egyik rosszabb volt mint a másik. Mígnem eljött számomra a mélypont.
Mikor már azt hittük tisztában vagyunk a kemoterápia nehézségeivel és teljes gyötrelmével, be kellett lássuk, a neheze csak ez után jön.
A 4. terápiát is megkaptam. Ez után hazamentem, ahogyan ezt eddig is tettem!
Egyre hamarabb mehettem haza hiszen, hogy otthon voltam vagy a korházban, az utóhatások szempontjából teljesen mindegy.
Én persze örültem, hiszen rögtön utána még semmit nem éreztem.
Hogy minek örültem??
A télnek… talán.
Szerettem volna hosszú idő után végre kint mozogni,, és ennek megfelelően kezdtem is magamat hozzászokatnom a kinti klímához.
Ezzel is edződöm -gondoltam.
Alig hogy megkaptam e kezelést, alig hogy hazajöttem, rá egy-két napra… egy kissé betegesnek tűntem,, szüleimtől megkaptam a letolásomat,, az elmaradhatatlan letolást. Mért is kellett nekem kint lennem, hiszen ezen a télen nem voltam még kint.
Miért pont most kell elkezdenem?? Mindegy mikor megyek ki egyszer úgyis azt fogják mondani: miért éppen most kellett kimennem??
Én meg rögtön biciklizéssel kezdek!? Hogy lehetek ily felelőtlen magammal szemben? Hááá
Szántam bántam könnyelműségemet, de már megtörtént.
Mit tehettem már, ezt meg kellett ennem ha megfőztem. Majd csak elmúlik! Nyugtatgattam magam, félve a következményektől. Amúgy sem tűnt olyan vészesnek!!
Eltel egy nap, eltelt két nap.. végül a kezelés utáni 5. napon jártam,,
Reggel jó hangulatban ébredtem. Viszont ahogyan közeledett a nappal dereka,,, valami… kezdett megváltozni bennem, mintha ismét egyfajta szédülés hatalmasodott volna el rajtam, nem volt ez valami komoly szédülés, nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget!!
Másnap ez ismét jelentkezett, de mostan mintha kissé erősebb lett volna… vagy csak én érzem annak??
Talán a fáradtság is közrejátszhatott ebben.
Aztán ahogyan haladtunk előre,, ahogyan a napok teltek, úgy lettem egyre gyengébb és erősödött fel bennem az a „mi a fene van velem” érzés.
Nem olyan volt, mint amivel eddig találkoztam.
Valamiért másabb volt, Egyre fokozódott…
A szüleimen egyre jobban erőt vett ismét az aggódás!
Nem tudtak többet segíteni, mint hogy mellettem voltak és mindenben nekem kedveztek. Kezdtem már igen nehezen viselni a rosszullétet. Kezdett betelni a poharam.
Aztán ez még párosult valami remegéssel,, amire gyógyszereket kaptam,, amiktől egy nagyon rossz izgatottság érzés is elfogott!!
Hozzá jött még a homályos látás de ha láttam volna is, enni egyedül akkor képtelen voltam a remegés miatt!
Ez egészen odáig fajult, mikor egy idő múlva már ébren lenni sem tudtam,, egyszerűen nem tudtam a szemem nyitva tartani.
Folyton aludtam volna, nehezemre esett a puszta lét is.
Gyenge voltam, de nem láttam reménytelennek és mivel szüleim is vigasztalgattak szerettem volna tenni valamit.

Egy nap elhatároztam tornával próbálok magamon javítani,.
Szomorúan tapasztaltam, nagyon fárasztott már a legkisebb mozdulatsor is.
Úgy éreztem valami lett a tüdőmmel!
Az új tüdőmmel. A gondolattól teljesen pánikba estem. Egy szempillantás alatt lefőttem az ijedtségtől.
Kétségbeesésemben elkezdtem légző tornákat tenni, ahogyan azt régen tettem.
Volt egy kis mechanikus készülék, melyet a transzplantáció után kaptam. Ez pontosan arra szolgált, hogy megfújásával képet kapjak a tüdőm teljesítményéről.
Régebben, mikor még nem jelentkezett a Lymphomám, de már a transzplantáció után voltam ezt megfújva 500-as értéket olvashattam le róla.
Ezzel szemben,, mostan csak 250-et tudtam fújni rajta ami óriási visszaesést jelezett számomra.
Ez egyértelmű bizonyítéka volt, hogy a tüdőmmel valami nagy baj van.
Teljesen be pánikoltam, valamit tennem kell!!
A kiutat a légző gyakorlatokban láttam. Ezekhez hozzá is fogtam már abban a pillanatban.
Természetesen ezek a dolgok csak látszólag jelentették a kiutat, próbáltam fényt lelni a sötétben. Olyan messze jártam a megoldástól amit nem is sejtettem.
Hasonló ez ahhoz amikor valaki betéved az erdőbe.
Egy darabig megy abban tudatban hogy mindég szem előtt tartja merről is jött, és egészen addig megy ahonnan már akármerre indulhat, nem talál vissza. Bármerre néz csak idegen fákat lát teljesen eltávolodott az ösvénytől és minél jobban keresgél annál messzebbre kerül, annál jobban eltéved.
Én is hasonlóan éreztem magamat, reményt láttam hol ebben, hol abban, de valójában ebben az állapotban már pár mozdulat is fárasztott.
Másnap már ez sem ment, még rosszabbul voltam.
Még kevesebbet bírtam, egyre kevesebbet.
Anyumék persze próbáltak vigasztalni,, ez csak azért van… mert…Vége lesz majd ezeknek,, ne félj!
Bennem akkor már olyan szinten volt a kétségbeesés, hogy erre nem láttam kiutat
Egyedül egy régebben látott Schwarzenegger film megnézéséig tudtam az erőmet összeszedni, ám utána ismét mély álomba zuhantam!
A napokat csak fekve tudtam elviselni. Már pár percre sem tudtam ülni.
Itten a problémáknak még nem volt vége… egyik éjjel arra ébredtem ég a lábam és kegyetlenül fáj!!
Anyum 10 percenként borogatta, mert úgy éreztem pár percnél tovább, nem bírom elviselni a fájdalmat.
Ehhez még jött valami krónikus aludni nem tudás. Az borzasztó!!
Amikor mindenki alszik, de neked sehogyan sem jön szemedre az álom, az nagyon rossz dolog. Annak aki nem tud aludni és annak is aki aludni tudna…
Nézzek tv-t. Ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, de nem tudott semmi sem lekötni. Szemem sem tudom nyitni.
Ezen tünetek mindegyike napról napra csak felerősödött!!
Orvos hiányában, hiszen ekkor kis falunkban nem volt körzeti orvos (szerintem még most sincsen), egy nem oly távoli faluba vittek szüleim abban a nem titkolt reményben, talán az orvosnak lesz valami csodaszere amitől mindez egy varázspittyentésre elmúlik.
A varázspittyentés természetesen elmaradt.
Ugye nem kell mondjam ez lehetetlen lett volna, hisz ezek a kemoterápia mellékhatásai voltak.
Inkább úgy mondom: mi ezt hittük.
Valamivel nyugodtabban jöttünk haza, bár jobban nem voltam, de valamelyest megnyugtatott a gondolat, hogy mindez a kemo része!
Na de hát akkor mi van az izgatottsággal, meg a remegéssel?? A homályos látást már ne is soroljam.
Az evéssel is kezdtek gondjaim lenni ( remegés mellett), hiszen már-már nem tudtam enni, a számban jelentkező hólyagok miatt.
Éreztem hogy a számmal is van valami, hisz igen fájdalmasan ment az evés. Ezt a tünetek napról-napra való rosszabbodása, csak erősítette.
A remegés, teljes erőtlenség, izgatottság ááá. Mindezek borzalmas dolgok.
Már a szükségleteimet sem tudtam szabályozni, a wc-re való kimenetel is egy próbatétellel is felért számunkra.
Hazajártak testvéremék, hogy erőt adjanak nekem!!
A „vége felé” egy este 41 fokos lázam jelentkezett egyik pillanatról a másikra!!
Ennek biztosan valami nagyon komoly belső oka lehet. Tüdőgyulladásra gyanakodtunk hiszen ekkorra már igen régóta csak feküdni tudtam.
A szomszédos faluból áthívott körzeti orvos vizes ruházással és injekcióval tudott rajtam segíteni és anyum borogatott egész éjszaka, csak így tudunk gátat szabni a lázamnak.
Legnagyobb meglepetésemre tüdőgyulladásra utaló tüneteket nem észlelt nálam és én ismét meg voltam nyugodva.
Tulajdonképpen én mindentől megnyugodtam, ami nem azt jelentette hogy korházba kell menjek.
Még most sem akartam korházba menni, hiszen nagyon utálok ott lenni.
Másnap ismét ki kellet hívnunk az orvost, hiszen nem tudtam a szemem már rövid időre sem nyitva tartani.
Rögtön egy vérnyomás méréssel próbált szegény orvos valamit mondó információhoz jutni,,, ám ezt mi is próbáltuk korábban, de a mi vérnyomásmérőnk elromlott.
Ezt hittük mi!! Biztosan rossz. Az elemmel lehet a gond, vagy érintkezési baj van, ahogy azt apum szokta mondani általános és jól bevált diagnózisként bármilyen elektromos hibára.
Ám mivel sem az asszisztensnő, sem a körzeti orvos nem tudott nekem mérhető pulzust megállapítani,,, a helyzetet egy fokkal rosszabbnak minősítettük.
Próbáltunk cseppeket, hogy valamicskét javuljon a helyzet,,, nem tudom a nevét, valami orvosság volt, de annyit ért mint …szóval semmit nem ért!!
Eredeti szándékunk szerint a cseppek a vérnyomást voltak hivatottak emelni.
Azt hiszem az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy nem tudtam már fel sem ülni, szememet sem nyitva tartani.

Én persze elejétől fogva nem akartam korházba menni, és ezt halogattam ameddig lehetett, de mostan már azt sem bántam volna ha megműtenek ottan a helyszínen.
Irány a korház!!
Ez egyértelmű volt és ebbe most már én is beleegyeztem.
Pakoltunk .. hát pakoltunk….na igen!! Szüleim pakoltak, így helyes a kifejezés.
Meg is utáltuk a pakolást egy életre!!! (megint)
Öltözni nem tudtam egyedül, sőt segítséggel sem. Mit is beszélek, semmire nem voltam képes sem egyedül sem másképp. A cipőmbe nem fért bele a lábom, így papucsban vittek. Akkora lábam lett mint a Jetinek.
Az első és egyben a végállomás az a debreceni klinika intenzív osztálya volt, rég látott ismerősökkel!!
Egyszer már jártam itt, ha jól emlékszem a kemók előtt, mert rosszullétem miatt be kellett vigyenek (elájultam, de ez maradjon köztünk).
Akkor egy röpke pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Amikor felébredtem már a háziorvos írta a beutalómat és anyum locsolni próbált, remélve attól talán magamhoz térek majd.
Na ekkor jártam először ezen az osztályon és ismertem meg az itteni ápolókat.
Most ismét elfoglaltatták velem a szobámat,,, ill. az ágyamat! Én teljesen magatehetetlen voltam, tiltakozni sem tudtam.
Mit volt mit tenni. Semmit. Ha ez kell, hát ez kell.
Szüleim és testvéreim folyton nyugtatgattak. Nem hinném hogy volt nekem ott beleszólásom. Ha lett volna sem szóltam volna.
Egyébként ekkor már nem bántam hogy be kellett menjek, éreztem ettől már csak jobb lehet.
Nekem is és mindenki másnak egyaránt.
Én ezt mondtam korábban szüleimnek (mérgemben) : „jobb lenne ha betennétek valami korházba, és nem küszködnétek itt velem”, de anyumék ezt nem így látták aminek akkor még örültem is. Tudták mennyire rosszul viselem már a korházat.
Mivel nem akartam bemenni, nem is mentem be, egészen eddig a pontig. Valójában nem tudtuk mi tartozik a kemoterápia részének, és mi nem!
El kellett volna múljon, ahogyan eddig is elmúlt!
Minden orvostól távol voltunk, csupán magunkra voltunk hagyatkozva.
Mindaddig vártunk, még egyértelművé nem vált számunkra, már jobb nem lehet! Az intenzíven ismét kaptam egynéhány csövet.
Kiderült belő vérzésem is volt,, leállt a vesém, a szívem gyorsan vert, látszólag „minden ok nélkül”.
A számon valami furcsa hólyag is kezdett elhatalmasodni… ekkorra már azt is elfelejtettem, hogy ez a probléma otthon is jelentkezett már.
Nem is hiszem hogy egészen magamnál voltam.
Nem igazán szeretek visszaemlékezni, ám most megpróbálok pár sor erejéig.
Az első napok szokatlan kettősségben teltek.
Az éjszaka beálltával hallucinációim támadtak, melyek egy része a múltból táplálkozott, félelmeimből és vágyaimból. Egyik alkalommal, a nővérekkel a bolondját járattam.
Éjszaka volt, talán éppen a második és nekem egy olyan érzetem támadt, hogy én vissza tudom forgatni az időt..
Erről pár röpke másodperc erejéig szentül meg voltam győződve! Erről még senkinek nem meséltem.
Levettem magamról az EKG-t, tudtam, erre felébrednek, és itten volt az a momentum, amire már nem igazán emlékszem.
Gondoltam itt a nagy alkalom nézzük megy-e még az idő visszaforgatása.(?)
Nem emlékszem pontosan miben láttam az összefüggést, mely meggyőzött arról, hogy én képes vagyok az időt visszafordítani.
Természetesen a nővérek felébredtek és hozzám siettek, az EKG sípolására. Visszakapcsolták, amit kellett és ismét megpróbálkoztak, azzal folytassák félbehagyott álmaikat, mit sem sejtve világrengető felfedezésemről és hogy ők egy nagy kísérlet részesei lehetnek.
Persze csak abban az esetben ha készséggel együttműködnek…
Ha tudták volna, hogy bekerülhetnek a történelem könyvekbe.:))
Megpróbáltam, de nem láttam az eredményt, és mivel egy kísérlet nem kísérlet, úgy gondoltam, tenni kéne még egy próbát.
Nem szabad feladni, nem igaz?
Talán most sikerül. Előre a Nobel díjért!!
És ismét leszedtem az EKG. kapcsait magamról. Kelj fel és járj!!!
Szerintem ekkorra már kezdték gyanítani, ezt én csinálom.
Ám harmadjára már biztosra vették, sikerült őket meggyőzzem ezt valóban én csinálom és nem a készülék a rossz. Mert hogy addig is azt ütögették.
Ekkor egy pillanatra elveszettem a fonalat, és ez a figyelmetlenség részemről azt eredményezte, hogy már nem láttam a megoldást, az idő visszaforgatását illetően, és csak egy különös érzéssel a lelkemben, megpróbáltam végre elaludni. S így menekülvén meg ember és állat egyaránt.
De nagyon érdekes volt, mert abban a pillanatban annyira biztos voltam ezen képességemben,,,
Jaj Most hogy visszagondolok, isteni szerencse hogy nem forgattam valójában vissza az időt!
Kész szerencse nem??
Szerencse, mert akkor mindezt még egyszer át kellett volna éljem. Azt pedig nem akarom!!
Minden más elmosódott és csak arra koncentráltam, hogy az időt vissza tudjam forgatni.
Ez még Einsteinnek sem sikerült.., de ha nekem összejött volna… Rögtön vettem volna LOTTO-t.
És mindezt az intenzív osztályról fekve..
Volt pár nagy koponya a történelemben, de erre senki nem jött még rá!
Úgy festett hogy ezt elszalasztottam,, már mint, hogy a könyvekben az én nevem álljon… Papp Olivér (az első ember akinek sikerült az idő kerekét visszapörgetnie)
Nappal voltam ahogyan voltam, de éjszaka hallucináltam, akkor egy másik világban éltem, amiről nappal azt hittem álmodtam,, ill. nem is emlékeztem rá.
Erre mondják hogy kettős életet él?
Persze amikor hallucináltam azt hittem ez csak álom, és álmainkban megtehetünk mindent ugye?
A szám miatt a beszéd sem ment már. Oxigénre voltam kapcsolva,, amit reméltem többé nem látok.

Később, amikor tudatom egy kissé visszakaptam, alig tudtam elhinni, most itt vagyok, az intenzíven, oxigénre kapcsolva, közel egy évvel a tüdőtranszplantációm után!
Hogyan történhetett ez velem??
Pár nap után annyira megszoktam ezt az állapotot, már el sem tudtam képzelni, hogy én valaha jártam, futottam, ez az állapot lett nekem a természetes.
Nem úgy éreztem már mint régen, nem úgy gondoltam dolgokra, nem voltak vágyaim, az emlékem is eltűntek.
Csak a jelen volt és az a halovány öröm hogy még élek.
Nem tudom lehet-e egyáltalán ezt az érzés örömnek nevezni, vagy inkább a tehetetlenség szülte beletörődés volt?
Minden realitásérzékem megszűnt. El voltam foglalva, azzal hogy feltérképezzem a körülöttem lévő dolgokat. Úgy éreztem magamat akár a Twin Peaks-ben lettem volna.
A körülöttem lévő arcok, betegek akár abból a filmből bújtak volna elő.
Utoljára ott láttam ilyen alakokat, volt egy néni, akinek általam megmagyarázhatatlan problémája volt és mindenki körülötte forgott, mintha orvos lett volna egykoron.
Valami furcsa dolgokat beszélt, mintha véleményezte volna saját állapotát.
Mintha az orvosoknak ő mondta volna mi a baja, bár lehet hogy ezt csak én véltem így.
Gondoltam magamban: ha tudja mi a baja, akkor minek van itt??
Nem értettem.
Nem vagyok benne biztos, hogy ismét fel tudnám idézni azokat az arcokat. Talán nincs is erre szükség.
Ami számomra különös volt, hogy magamon kívül senkit nem láttam normálisnak.
Talán nem is voltak. Mondom ezt azok után, hogy meg akartam állítani az időt…
Egy volt osztálytársam mondogatta: mindenki hülye csak én vagyok helikpoter!
Ennek ellenére, amikor tudatomnál voltam, leginkább a környezetem kismerésén törtem a fejemet. Talán az egyetlen valós és reális érzés, ami bennem volt az élni akarás volt.
Emlékszem igen gyakran szurkáltak, nem volt vénám hiszem teljesen ödémás voltam, minden a tű számára lényeges terület eltűnt karomon. Akár egy melegvizesmtömlő.
Kértem, hogy ha lehet ne szúrjanak már oly gyakran, hiszen minden vérvétel legalább 3-4 szúrást jelentett, kézről kézre járt a tű, már kezdtek sajnálni a sok szúrás miatt.
Megtanultam ezt egy érzésként kezelni, és talán már kezdtem megszokni.
Később már tetszett is picikét, hogy a nővérek mennyire tartanak attól ismét engemet kell szúrjanak, hiszen ekkorra már tele voltam kék és zöld területekkel.
Ami jól esett bár ha jól emlékszem ezt az élmény nem tudtam teljességgel megélni akkor, szóval ami jól esett, hogy látogatóim is voltak.
Nem csak a családom, hanem régi kedves ismerősök az osztályról, betegtársak, takarító néni orvosok. Meglátogattak attól az egyesülettől is ahová transzplantációm elvégeztével belépést nyerhettem.
Igen hosszú utat tettek meg, amit igen nagyra értékeltem.
Nagyon jó érzés volt hiszen ez azt jelentette számomra még nem felejtettek el engemet, ismerősök az új életemből. Azért írom hogy még nem felejtettek el engemet, mert nekem ez az időszak nagyon hosszúnak tűnt.
Már azt hittem többet talán nem is láthatok senkit, csak sajnos ekkor igen nehezen tudtam kapcsolatot teremteni, de talán ez érthető is.
Idő közben igen nagy örömömre rájöttek mi a baja a számnak… Szerencsém volt, mert egy szobatársam leánya orvos volt, mégpedig bőrgyógyász (ha emlékezetem nem csal).
Őt vártam, hisz tudtam jönni fog látogatóba. Tudtam mert mondták.
Nem tehettem mást mint hogy vártam mert említettem bajom és kértek legyek türelemmel.
Mihelyt megérkezett készséggel segített a probléma megállapításában, amit nagyon köszönök neki.
Ott abban a pillanatban egy lottó 5-nek sem örültem volna jobban.
Végre megtalálták a bajomat, és tudtam ez az én valódi bajom, a herpesz vírus.
Bátyám beszélt az Adjunktusnővel, ő egy gyógyszert javasolt és írt fel receptre, amit bátyám hozott meg nekem.
Első tabletta bevétele után már sejtettem valamit abból az egyszerű tényből, hamarosan lábra állhatok.
Bevettem az első tablettát, és kb. egy óra múlva, éreztem szívem is, megnyugszik, a tüdőm is tisztult és ismét volt levegőm.
Ez hasonlított arra az érzésre, amikor megkaptam a tüdőt, és már jól lélegeztem vele.
Na ez az, így kell ezt csinálni! Nagyon boldog voltam.
Hírtelen sok levegőm lett, amihez hasonlót már régen éreztem.
Itt most nem írnám le mit távozott tüdőmből, bátyám ott volt velem, és tanúja volt, úgy éreztem meggyógyultam! Elkezdtem tisztulni.
Szinte el sem akartam hinni, hogy újra meggyógyulok.
Odahaza már nem láttam reményt, arra hogy valaha rendbe jövök, néha kérdeztem a szüleimet: rendbe jövök én még valaha?
-Hogy mondhatok ilyet?
Annyira erősek voltak a problémák hogy egy idő után már nem láttam semmi reményt erre. Nem hittem benne.
Ám most viccelődtem a nővérrel, vegyék ki branülöm, mert már úgy sem kell, szúrhatnak oda ahova, akarnak, engemet nem érdekel, teljesen fel volta dobva..
Nem is tudom hogy kell írni,,,, branül, egyébként a vénába helyezett művénát nevezik ennek.
Egy másik különös érzés fogott el.. hatalmas energiát éreztem magamban, körbetelefonáltam mindenkit,,, meggyógyultam!!!
Az érzés, amit ekkor éreztem semmihez nem volt fogható.
Ekkor úgy éreztem képes vagyok gyógyítani, majdnem felkeltem hogy hozzá lássak az ott fekvő betegek talpra állításához… valakinek meg kell tenni, nem?
Mái napig nem tudom mi volt ez. MI történt ekkor? Talán hirtelen sok lett bennem az energia és ezt érezhettem.
Hihetetlen nagy energiát éreztem magamban abban a pillanatban.
Olyan jól éreztem magamat, mint már nagyon régen nem!! Végre minden egyes gondolat az enyém volt!
Akkor a fejemben minden kocka a helyére került.
Minden!
Hogy anyum mire mondta hogy érzi meg fogok gyógyulni!!
Anyum egyébként gyermekkorom óta ezt táplálta belém és ő mindég azt mondta: „neked nincsen semmi bajod”. Ebben a tudatban nőttem fel sokáig.
Később, amikor a különböző korházakban már közölték velem, hogy „gyógyíthatatlan beteg vagyok” innentől fogva anyum azt hajtogatta: Meglátod te milyen, jól fogsz lenni, meglásd milyen ember lesz belőled.
Amin persze én mindég jót mosolyogtam. Ő mindég újraalkotta bennem a jövőképet.
Amikor azt kérdeztem, honnan veszed, ő csak azt mondta: „érzem:”
„Olyan biztosan érzem, mint azt hogy itt állok.” Olyan magabiztosan mondta, amivel az én hitemet is mindég csak erősítette.
Hogy érzi eljön az idő, amikor minden rendben lesz!!
És most hirtelen ( egy varázspittyentésre) megértettem mindent.
Ezt bátyámmal az intenzíven átbeszéltük és már mindketten láttuk, amit eddig soha..

Egy számomra fontos momentumot elfelejtettem megemlíteni.
Egy korábban velem történteket. Ez még a Lymphoma megállapítása előtt volt!
Szédültem és erőtlen voltam, borzasztóan fájt a hasam.
Bátyámmal úgy döntöttünk, elmegyünk egy emberhez, akinek vannak képességei a problémák megérzésére, és energia adására.
Este volt már, ő lejött értem Debrecenből. Elindultunk autóval. Már nem egészen pontosan tudom mennyi lehetett az idő, de nem is lényeges.
Korom sötétben autóztunk, a hold sem világított aznap este.
Csillag sem volt az égen.
Mégis valami volt a levegőben, ha jól emlékszem én igen nagy nyugalmat éreztem a fájdalom és erőtlenség mellett.
Úgy mentünk az életünk múlna ezen az estén.
Én beszéltem hozzá, ahogyan szoktam. Mi így szoktunk utazgatni, hogy beszélgetünk közben.
Én beszélek, ő meg vezet,, munkamegosztásban utazunk.
Olyan érzésem volt, mintha valami sorsunk szempontjából lényeges helyzet felé haladtunk volna.
Beszéltem hozzá, próbáltam témát keresni. Egyébként is ritkán volt alkalmam testvéreimmel beszélgetni, mert hiszen messzebb laktak örültem hogy együtt vagyunk, most mondhattam mert muszáj volt hallgatnia engemet.
Ám ekkor mondott valamit, aminek a jelentőségét csak később értettem meg!
Most nem tudok figyelni, mert ide kell figyelnem.
Ezt szokatlan kijelentés volt és nem tudtam, miért mondta, de elhallgattam. Csak vártam és néztem előre.
Aztán bátyámra néztem és láttam, ahogy valami furcsa jelenik meg az arcán!
Ekkor azt mondta, jön ott valami…
És mire eszmélhettem volna már félre is kapta a kormányt. Nekem semmi időm sem volt az útra néznem.
Elkerültük az árkot és azt a valamit is, amiből én nem láttam semmit, csupán mikor már mellettünk volt.
Valóban jött ott valami.
Szinte ugyanabban a század másodpercben, ahogyan bátyám azt mondta, jön ott valami, és elrántotta a kormányt, szinte pont akkor, elvágtázott mellettünk két fekete ló!
Mintha a halál sötét lovai lettek volna. Félelmetes volt.
Gyorsan megálltunk, és belenéztünk a visszapillantóba.
Mögöttünk, jött egy autó, ők ezt sajnos nem vették észre.
Hallottunk valami nagy pukkanást, és bátyám megkérdezte, hallottam én is?
-Igen,, de mi volt ez?
-Mögöttünk jött egy autó és beléjük mentek a lovak.
Visszapillantóban láttuk amint az autó fényei kialszanak..
-Ezek meghaltak, szolt a bátyám, -és láttam, hogy könnycsepp jelent meg a szemében.
Nekünk tovább kell mennünk, a mi életünk fontosabb!!
Nem állhattunk meg, nem is tudtunk volna mit csinálni,, csak annyit tehettünk szóltunk a mentőknek, rendőröknek, de ők közölték, már itt vannak, amit nem értettünk és ahogyan tovább mentünk már láttuk mi történt. Egy roma ürge ment a lovas kocsijával az éjszakában ,, teljes sötétségben, világítás és macskaszem nélkül.
Ezt a mögötte haladó autó nem vehette észre, és hátulról neki ütközött a lovas kocsinak,, a lovak megijedtek, leborítottak mindent, elszabadulva vágtázta a szembe jövő sávban, egyenesen felénk tartottak.
Fekete lovak voltak, kettő fekete ló. Közöttük a rúddal, mely elképzelni is rossz de felnyársalt volna minket.
Aznap éjszaka még a hold sem világított, nem lehetett semmit látni.
Teljes sötétség volt.
Nagyon úgy festett, hogy sorsunk elágazáshoz érkezett és rajtunk múlt merre megy tovább.
Nem is tudom lehet-e befolyásolni a sorsot?
Vagy az is benne volt hogy testvéremnek észre kellett vennie? Nem tudom rajtunk múlt-e.
Az viszont biztos, hogyha akkor tovább beszélek és elvonom a figyelmét alig pár perc maradt volna az életünkből.
Azt hiszem a sorsot igen lehet befolyásolni, cselekedeteinkkel és azzal ami a fejünkben van és a szívünkben. Mindenképpen érdemes a belső hangra is hallgatni.
Furcsa: mi lehet ez a belső hang? Megérzés, vagy netán valaki súg nekünk?
Én mindenesetre hiszek ebben.
Akkor ott elmondta bátyám, valójában nem látott semmit a lovakból, ahogyan én sem, inkább érezte, ottan jön szembe valami,, és gyorsan elrántotta a kormányt.
Én egyébként sohasem féltem mellette, mert hisz azért szokott ő gyorsan is menni és azt hihetnénk lenne rá okom.
Most ő jobban meg volt ijedve mint én, talán azért mert ő vezetet, és nem én…?
Félre a viccel, én sosem féltem mellette, ahogyan most sem. Megijedtem, de nem annyira mint ő.
Az ő ébersége volt a mi szerencsénk. Nem tudtuk valójában meghalt- e valaki abban az autóban.
Szegények, nagyon sajnáltuk őket!
Ilyen a sors. Egyik pillanatban még azt tervezgették hova is tartanak, minek is mennek oda, és talán mi lesz holnap vagy a jövő héten, aztán a másik pillanatban már valami teljesen más történik velük és a túlélésért harcolhatnak. Ezen érdemes elgondolkodni, talán az élet tanítani akar mindnyájunkat?
Az intenzíven feküdve nekem összeállt végre a kép, hogy miért mondta ránk egy természetgyógyász, hogy nekünk még feladatunk van., egymás felé.
És hogy anyum miért érezte mindég minden rendben lesz.
Akkor töltött el először tettvággyal az a gondolat, hogy ezt meg kellene írnom.
Az intenzíven feküdve míg bátyám beadta nekem az első szem tablettát,, felötlött bennem egy nagyon furcsa érzés.
Mégpedig hogy én ezt már korábban megálmodtam. Hogy élet és halál között leszek, és a bátyám fogja nekem meghozni az életmentő gyógyszert.
És valóban, mert erre az álomra emlékszem.
Csak most hogy ez valójában megtörtént velem, csak most ötlött ez fel bennem.
Akkor ott megmondtam neki, ezt meg kellene írni és talán egyszer majd alkalmas leszek erre.
Megígértem, hogy ezt egyszer meg fogom majd írni.
Idő kellet hozzá, amíg ezekre az emlékekre újra tudtam emlékezni.
Várnom kellett hogy elveszítsék erejüket. Hogy már ne legyenek felettem hatalmuk.

Ha a dolgoknak valami magasabb rendű célt akarok találni, azt kell mondjam talán ez volt a célja mindennek.
Legalábbis a Lymphomámnak biztosan. Mindennek a sok rossznak ami történt velünk.
Mások is láthassák azokat az összefüggéseket, amiket mink ekkor értettünk meg!
Hogy minek miért kell megtörténnie.
Szerintem véletlenek márpedig nincsenek, csak néha nem ismerjük fel az összefüggéseket.
Nem kell elhanyagolni azt az aprócska dolgot is, hogy az élet sokszor tanítani akar minket, van, aki ezt észreveszi, és van aki nem.
Legjobb, ha az ember ezekből valóban tanulni próbál valamit, akkor talán az ember hasznát veheti, mindannak ami történik.
Talán a tanultakat majd sikerül kamatoztatni, egyszer valamikor.
Aznap este az intenzíven igen hamar elaludtam, nem is ettem semmit, pedig igen jó étvágyamban ennivaló hegyeket hoztak nekem.
Aztán másnap…
Eljött ismét a másnap és a másnap már koránt sem volt annyira rózsás.
Ismét egy nehéz nap következett.
Nem tudtam, mi történik velem, de valami történt.
Nagy bánatot okoztam mindenkinek. Kezdődött akkor, amikor felébredtem. Valami félelem fogott el, féltem attól hogy nem gyógyulok meg, hogy a gyógyszerek nem használnak, hogy erre mi okom volt, nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy régen éreztem ilyet, és mintha felszínre törtek volna a régi fóbiák, pár percre, néhány órára.
Ha jól emlékszem ébredésemkor ennek jelei nem mutatkoztak, egészen jó hangulatban ébredtem, gyenge voltam de jó a körülményekhez képest jókedvűen.
Nagyon úgy látszott, hogy elveszítettem tudatom felett a kontrollt. Nem tudtam mit tenni, az járt a fejemben, hogy nem gyógyulok meg, és ezzel be is csukódott mögöttem minden kapu. Minden kapu a külvilág és köztem most talán örökre bezárult.
Talán már többé nem is akartam kinyitni ezt a kaput. Elegem lett.
Csupán annyit tudtam mondani, elmaradt a nagy gyógyulás.
Tudom furcsán hangzik, ám ezt mondtam és ezt is éreztem.
Szerintem ezt a körülöttem lévők nem értették. Nem értették miért mondtam ezt.
Előző este, amikor az első szem gyógyszertől oly jól éreztem magamat nagy reményeket, fűztem az elkövetkezendő napomhoz vagy is a mai naphoz.
Ám a jelen más mutatott, megdöbbentet és félelemmel töltött el hogy most is gyenge vagyok. Ha jól emlékszem félreértettem a gyógyszer adagolását, azt hittem összesen 4 szemet szedhetek belőle, és ahogy kalkuláltam már bevettem 1 et és csak beteg vagyok, hát ettől rémültem meg.
Elegem lett az állandó küzdelemből. Úgy döntöttem itt legyen vége.
Bármit tehettek velem, már nem tudtak velem kommunikálni, néha még észhez tértem, pár pillanatra, de újból visszaestem, valami ismét visszahúzott.
Sem nővérek, sem orvosok, még a szüleim sem tudtak velem kommunikálni. Anyum előtte megpróbált etetni, próbált pár falatot belém tömni, ekkor még nem sejtve mi vár még ránk.
Ébredésemkor nem is sejthették, hiszen ahogy mondtam jó hangulatban keltem, fáradtan, gyengén de nem volt semmi más bajom.
Egy nővérre haragudtam, aki egész éjjel beszélt: az ő fia ilyen ügyes, meg olyan ügyes, de szerintem ezt egy intenzív osztályon nem illik, vagy csak én gondolom így?
Mikor az ember élet és halál között lebeg, nem igazán érdekli más problémája sem öntömjénezése, sem a retyerutyája.
Nem hinném hogy csak engemet nem érdekelt, talán az ott dolgozó többi nővérek egy részét sem érdekelte ez a sok maszlag amit ez a nővér összehordott.
Nem hittem volna, hogy van ember, aki képes egész éjszakán át megállás nélkül beszélni. Azt is meg merném kockáztatni hogy levegőt is csak néha vett.
ÁÁ mikor már nagyon muszáj.
Most már tudom van ilyen ember is a világban. Egyszerűen rekordok könyvébe illő volt.
Egész éjszakán át be nem állt a szája. Aki beteg annak ez nem hiányzik.
Egyrészt a betegnek nem hiányzik a más nyűgje baja, más részt ha nem lehet tőle aludni az különösen kellemetlen, gyógyulás szempontjából sem előnyös.
Egy ilyen embert meg kellene őrizni az útókor számára, hogy ők is láthassák ezt az emberi csodát!
Gondoltam is rá, ha nem lennék most ilyen tehetetlen, úgy bebetonoznám!
Nappal ez csak rosszabb volt, hisz nappal erőtől duzzadva vetette bele magát a pofázásba.
Másra is gondolnom kellett volna. Végzetes hibát követtem el hogy ott akkor amikor lehetőségem lett volna rá nem falaztam be! Utólag már okos az ember..
Hát a betegnek ez kell nem??
Nem tudtam tőle aludni, mert egész éjszaka mondta… és mondta… és mondta, és én meg azt néztem, mikor alszik ez mán el???
De nem csak úgy, hanem örökre!
Talán ez is közrejátszott idegi kimerülésemhez…
Amiért még különösen haragudtam erre a vörös istennyilára, hogy haragudott mindenkire aki látogatott engemet. Nem is volt vörös volt a haja inkább olyan sárgás, de az egész nő leginkább egy kanárira hasonlított. A haja is pontosan úgy állt. Régen tenyésztettek az emberek búbos tyúkokat, azt hiszem leginkább arra hasonlított. Mozgása már inkább Kanárira emlékeztető.
Naponta többször jött hozzám vagy anyum vagy a nővérem hiszen etetni kellett engemet, magamtól nem tudtam enni.
Ő mindenkire haragudott anyumra meg különösen. Ezért nagyon nagy utálatot éreztem ez iránt az ápolónő iránt.
Teljes szívemből megvetettem, egy aljas emberi söpredéknek tartottam és tartom most is az ilyen embert.
Kihasználva a kiszolgáltatottságomat gyakorolta megvetését a családomon. Nem is írom le mit tennék ezzel az emberrel.
Remélem az ilyen emberekkel összehoz még sors engemet.
Remélem azt is, hogy akkor nem leszek magatehetetlen és elesett.

i nem haragszik arra a személyre, aki szeretteit bántja akár csak szóban is?
Anyum szeretett volna többet velem lenni, hiszen etetésre szorultam és még inni sem tudtam magamtól. Ha anyumnak szóltam biztos lehettem benne, hogy nem kíván a pokolba, azért mert segítenie kell nekem. Szeretett volna mellettem lenni, hiszen családomnak azt mondták valószínű, nem maradok élve. Ne számítsanak semmi jóra.
Úgy tett, mintha anyum egy nála alsóbbrendű lény lenne, és ő mondhatná, meg mit tehet.
Ezért meg tudtam volna akkor…..
Haragudott a betegekre is. Kire ezért, kire azért.
Hogy az ilyen söpredéket nem lehet onnan kiszűrni, ezt nem értem.
Nekem például sosem segítet akár egy pohár vizet sem adott.
Bécsben örültek, hogy kint van velem anyum, sőt sosem mondták neki hogy menjen ki.
Mondták, maradjon nyugodtan, még viziten sem küldték ki. Ez a senki meg mindenért haragudott.
Most csak így visszaemlékezve is nagyon haragszom ezért.A harag túl enyhe szó arra amit érzek, de nem engedek neki teret. Mi értelme lenne már?
Na és miközben anyum etetett, odajött hozzám ez a nővér, valamit makogott, de ekkor én úgy éreztem, megszállt valami, valami gonoszt éreztem magamban, bár lehet ez butaságnak, hangzik, ám ekkor lassan feléfordultam (ahogyan pl. az Ördögűzöben is letetett látni) és azt mondtam neki: Húzzál már el innen!
Erre megsértődött. Mondanom sem kell ugye?
Hogy miért kell ezért megsértődni? Már az is baj, ha az ember őszinte?
Anyum persze mentegetőzött, nem úgy gondolta, meg ne, tessék megharagudni rá.
Deeee hö-hö-hö! pedig pontosan úgy gondoltam!
Ekkor már kezdett elmém megborulni… és összedőlt, mint egy kártyavár a nyitott ablak előtt..
Apum csak azért utazott fel, hogy láthassa előző napi lelkesedésem okát, ahogy én annyira jól éreztem magamat. Ő sem számított arra, amivel ekkor találkozott.
Ám hallottam hogy ott van, és hogy beszélnek hozzám, de nem tudtam válaszolni.
Mindenki bejött és beszéltek hozzám, ám hiába. Anyum ekkor már sírt mellettem.
Valami nagyon nagy szomorúságot éreztem, hogy ezt teszem mindenkivel,
Nagyon sajnáltam őket, úgy éreztem a szívem szakad meg, de nem tudtam reagálni, valami erősebb volt nálam, még a nővért is, aki oda hajolt hozzám, hogy szúrjon nekem új branült, még őt is persze csak „jelképesen” arcon akartam vágni.
Azért írom hogy jelképesen, mert valóban ahogyan lehajolt, én legyintettem egyet hófehér orcája felé, erre ő megjegyezte: „Na” egy kicsit csodálkozva, de mint aki tudja mi van velem. Talán csak hozzá szokott már mindehhez.
Tovább már nem emlékszem semmire. Most lehet hogy rossz lesz nekik de később ismét minden jó lesz, mindenki megnyugszik idővel és nekem is jobb lesz ha megszabadulok ettől a életnek nevezett akármitől.
Beszéltek még hozzám, de már nem emlékszem semmire.
Tudom bejöttek még hozzám orvosok de hiába.
Úgy éreztem nem vagyok már ott.
Sötétet éreztem. Szándékosan írom hogy sötétet éreztem.
Nem írom hogy láttam mert szemem csukva volt, a sötétet inkább éreztem.
A sötét teljesen elhatalmasodott rajtam. Nem tudom ezt másképp leírni.
És ekkor valamit láthattam … mégpedig a saját temetésem lezajlódott bennem.
Láttam hogy meghalok, és kiszállok a testemből, de nem haltam meg, csak valami, előre vetítette ezt nekem, és az volt a legfurcsább, hogy én abban a pillanatban ezt akartam, és ebbe belenyugodtam.
Én meg akarok halni, el akarok menni.
Ez volt bennem és hogy mindenkinek jobb lesz így, hiszen nagyon elfáradtam már.
Belefáradtam mindenbe, legfőképpen a sok rosszba.
Láttam a temetésemet, ám nem azt láttam amit szerettem volna, láttam hogy mindenki ki van, és anyum nagyon el van keseredve,, mindenki le volt sújtva.
Én ezt nem így képzeltem el. Inkább úgy hogy hosszú távon majd mindenkinek jobb lesz.
Erre utaló jelet nem láttam ebben a kis filmben. Nem láttam jelét annak amit szerettem volna. Talán kissé mérges is voltam miatta.
Én megszabadulok az örök kínlódástól, mert nagyon el voltam fáradva, főleg lelkileg.
Szerettem volna végleg egy jobb világba kerülni. Ha nem is egy jobb világba, de legalább azt hogy minden rossz véget érjen.
Hogy legyen már vége ennek a sok rossznak. Ezt láttam az egyetlen kiútnak abban a pillanatban.
Mivel a Bécsben való altatásban történő alvásom nagyon kellemes volt, már egyáltalán nem féltem a haláltól.
Tudom akkor nem haltam meg, ám mégis különös hogy így gondolok vissza rá.
Az megdöbbentett, hogy nem azt láttam amit szerettem volna, nem békét és megnyugvást, hanem hogy tönkreteszem azokat akik szeretnek. Semmi mást nem láttam, csupán szomorúságot.
Nem ezt akartam, ennyit nem ért számomra a nyugalmam.

Ekkor utolsó esélyként behívtak valakit hozzám, bízván abban talán hatni tudna rám.
Bejött a sógorom, nővérem férje.
Arra már emlékszem amint anyum azt mondta: „itt van János olikám”.
És akkor tudatomat egy időre visszakaptam hallani akartam mit mondanak nekem.
Egy régen általam várt közös nyaralásról kezdett nekem mesélni.
„Ha valóban szeretném ezt -mondotta -akkor ez nem fér bele,,
-Mi volt ez? -kérdezte.
Ez nem fér bele ha valóban szeretném azt amit megbeszéltünk.
Nem erről volt szó, nem ebben állapodtunk meg –mondta.
És ekkor valami megmozdult bennem,, mereven néztem a semmibe és csak a könnyek jöttek a szememből és azt mondta: ne hagyjam el magam, és hogy kipofoz ha még egyszer megtudja hogy elhagyom magamat.
Ezzel egy időben egy másik gondolatra ébredtem rá.
Arra gondoltam, nézzük meg mi lenne ha minden sikerülne, mert hiszen az előző általam látott kép nem tetszett. Nézzük, meg mi lenne, ha minden sikerülne.
Ha meggyógyulnék és egy boldog élet várna rám ezután. Végül is megtörténhet.
Ezeknek hatására úgy döntöttem, nekem ez jobban tetszik, és mégis élni szeretnék.
Néhány perc múlva ismét megkérdezte tőlem sógorom, hogy akarom-e még ezt??
-Szeretném még, hogy elmenjünk együtt nyaralni a nyáron?
Egy hajszál választott el attól hogy nemet mondjak de most, hála a szeretetnek amit ekkor éreztem magam körül, ismét én voltam az erősebb, és bólogattam üveges tekintettel, hogy igen.
Megígértette velem, hogy többé nem hagyom el magamat.
Erős készttetést éreztem magamban hogy ismét itt hagyjak mindenkit.
Nem tettem.
Ekkor ismét visszajöttem lélekben és tudatban egyaránt.. Anyum tovább etetett, de valami olyan erős fáradtságot éreztem, amit elképzelni sem tudtam eddig.
Ismeretlen érzés volt ez, lelkileg és fizikailag egyaránt fáradt voltam.
Egy kicsit ettem, és már anyum sem sírt tovább.
Pár szót beszéltem vele, és azt mondtam, hogy szeretnék pihenni, mert nagyon fáradt vagyok.
Ő megkérdezte nem lesz baj?
Mondtam most már nem lesz semmi baj, csak szeretnék aludni.
Akkor elaludtam.
Másnap felébredtem és hirtelen minden világossá vált előttem, tiszta volt a fejem, innentől kezdve igyekeztem vigyázni hogy az is maradjon.
Mindent megértettem, a hallucinációimat amik miatt kissé szégyelltem is magamat. Értettem mindent ami velem történt, hogy miket éltem át az elmúlt 3 napban.
Tudtam hogy többet soha nem vesztem el a fejem.
Határozottan tudom, hogy valaki segített nekem, és rám bízta a választást.
Na meg hogy a sötétség, amit akkor éreztem, többet nem jön vissza, mert ezen túl erősebb leszek nála.
Bocsánatot kértem a kezelőorvosomtól, hogy elhagytam magamat, úgy éreztem megbántottam vele mindenkit. Mindenkit, aki bízott bennem és szeretett engemet.
Közöltem vele, hogy én az elmúlt napokban hallucináltam és hogy már tiszta a fejem.
Tudta. A Doktornő tudott mindenről.
Azt hiszem most már tudok erről írni és visszaemlékezni, már nincsenek rám hatással ezek az emlékek, de nagyon sokáig attól rettegtem hogy ez az állapot visszatér. Érdekes hogy azalatt a pár nap alatt, amíg feküdtem, (ha jobban utána számolok volt az pár hét is, hiszen ez otthon már elkezdődött) ez alatt az idő alatt teljesen elszoktam a normális élettől, mintha mindég is feküdt volna.
Ahogyan ez Bécsben is történt. Egyszerűen nem tudtam felemelni a fejemet, ha próbáltam is csak erőltetett szédülés lett a vége.
Bécsi kint tartózkodásom idején a műtét után vágytam, arra hogy ismét mozoghassak, de most nem.
Ekkora már elfelejtettem mindent, ami azelőtt volt, amiben hittem, és ahogyan azelőtt éreztem magamat. Már nem volt más számomra csak az intenzív osztály, és az állapotom. Minthogyha mindég feküdtem volna.
Most hogy kitisztult a tudatom, ezen elgondolkoztam.
Csodálkoztam, nem értettem! Hova lettem??
Mi lett velem, mert hogy beteg vagyok azt ekkora már értettem, de hogy már nem is vágyom, arra hogy ne így legyen az számomra is érthetetlen volt. Miért nem akarok jól lenni, ismét mozogni, ismét élni?
Hova tűnt minden, amit eddig elértünk?
Amiben hittem, amit szerettem… Mindennek már nyoma sem volt bennem. Ez a pár hét kiölt belőlem mindent?! Létezhet ilyen? Teljesen érthetetlenül álltam előtte de minden jel erre mutatott.
Akkor bejöttek hozzám testvéremék, anyumék etetni, mert egyedül ez nem ment, Örültek mert látták hogy már jobban voltam. Jött nővérem és a nagylánya küldött nekem valamit,, mégpedig képeket nyomtatott ki nekem az Internetről és meglepetésszerűen beletette őket egy borítékba.
Mik voltak a képeken?
Képek a Rocky filmekből, a Rambo-ból, azokból amik nekem sokat jelentettek.
Régen ezek alakították a hitem és az akaratom kőkemény magját.
És akkor majdnem elsírtam magamat. Azt hiszem tulajdonképpen el is sírtam. Ez sokat jelentett nekem ottan, akkor.
Eszembe jutott már minden. Mi fontos és mi nem az! Ez kellett hozzá.
Hogy mit is akarok én. Minden, amit elfelejtettem. Már tudtam hogy mi is az amit elfelejtettem.
Ennek köszönhetően ismét visszakaptam magamat. Milyen apróságok milyen sokat jelenthetnek amikor már semmi sem segít.
Aztán már napról napra nagyon szépen javultam, bár a családomnak végig azt mondták, ne számítsanak semmi jóra. Úgy látszik fent ezt nem így gondolták, és kaptam még egy esélyt.
Testvérem-ék és családom naponta többször bejöttek hozzám és biztattak, tartották bennem a lelket:
„az eredményeim gyorsabban már nem javulhatnának.”-mondták.
Az orvosok ismét azon a véleményen voltak lehet meg sem maradok és ismét túléltem ezt is.
Ha ismét a kis képekre néztem, ismét éreztem magamban az élni akarást. Hogy igenis van miért.
Ismét magabiztossággal tudtam a saját hitem most is ki fog emelni innen. Hit abban hogy meggyógyulok és minden jó lesz majd.
Kb. egy hét folyamatos javulás után a transzplantációs bizottság éppen Debrecenben ülésezett, és amikor megtudták hogy velem mi történt, bejöttek hozzám, és elmagyarázták az ügyeletes orvosnak, miért kell engemet, átszállítsanak Pestre. Felmérték az állapotomat.
Nem sokra rá, egy hétvégén jött értem a mentő és elvittek, ahogyan ezt ígérték is.
„És ismét jött a nagy fehér autó!”
Ez után ismét feküdtem tovább, csak a hely és a környezet lett más.
Hát ismét korházban feküdtem.
Legalább egy kicsit autóztam, ami egy kis szint vitt az aznapomba. Mentem én meg anyum, és Budapesten lészen még 4 hetet.
4. 5-öt, ha pontos akarok lenni.
Nem tudtam járni, akkor tanultam meg ismét ehhez segítségre volt szükségem. Ez után még jó darabig úgy mentem mintha jönnék.
Lázam volt még sokáig, immunrendszerem a nullával lett egyenlő.
Állapotomon, Budapesten tovább javítottak és szépen lassan rendbe jöttem. Ez úton is köszönöm, azt hiszem a dicséret leginkább a Czebe Krisztina Doktornőt, illeti.
Nagyon köszönöm a segítséget az ottani ápolóknak is.
Azt hiszem innen már nem tudok rossz dolgokról beszámolni, ezután már csupa jó jöhet.
Szépen minden visszaállt a régi kerékvágásba. Egy hosszú lábadozás és erősödés következett.
Kaptam még egy marék gyógyszert, így már napi két maréknyi gyógyszerem volt, melyeket mára már el is felejthettem.
Miután kellően jónak találták állapotomat ismét folytatódott a kezelésem. Összesen 11 kemoterápiás kezelésen vagyok túl..
Ebből ha jól tudom 8 számított komoly kezelésnek.
Ezek már nem viseltek meg, meg sem éreztem őket.
A kezelőorvosom ügyelt arra, hogy ne kapjak, ismét olyan erőset, mint kaptam.

Azok, amik ezután történtek velem, talán nem is annyira érdekesek.
A kemoterápia 2005-ben fejeződött be, és már nem lehetet kimutatni semmit, semmit, ami arra ösztökélte volna a kezelőorvosomat, hogy folytassa a kemok adását.
Egy végső, mindent egyértelművé tevő vizsgálat még hátra van, hogy valóban lezárt kérdés lehessen ebből, és végre lezárhassam életem e szakaszát.
Egyébként kész szerencse hogy kórház, ahol a kemokat kaptam, tele volt jobbnál jobb emberekkel. A kezelő orvosom, a Sréter Professzornő személyében is nagyon jó embert ismerhettem meg.
Mindenki nagyon aranyos volt, kezdve az ápolókkal, folytatva az orvosokkal. Azért mindenütt akadnak kedves és jó ápolók.
Mondanom sem kell, ez nagyon sokat jelent a betegnek.
Talán megpróbálok visszatérni a normális kerékvágásba, de már semmi nem lesz a régi.
Legalábbis remélem.
Nem mondom hogy a depresszió már sosem tért vissza, hiszen okom még volt rá, nem voltak barátok, ingerhiányos környezet, és kilátásom sincs a jövőmre nézve.
Végre tovább álmodhatok, arról hogy sorsom ez után talán jobb szakaszba, érkezik. A házunkat már évek óta áruljuk.
Ha itt maradunk kevés esély lenne, arra hogy döntően megváltozzon az életem, mindezen szörnyűségek ellenére.
Az jelentette volna a végső megoldást, ha sikerül elmennünk egy más környezetbe. Az lehetne mindennek a kezdete.
És mit ad Isten, a remény csillaga ismét felragyogni látszott és éppen felém integetett.
Meg kell, valljam az utolsó pillanatban, mert már lelkileg majdnem bedobtam a kulcsot. Idegileg nehezen viseltem azt a kihalt környezetet, amiben eddig éltem.
Végre talán sikerül tovább állnunk.
Mintha az Isteni gondviselés küldte volna a vevőket, amikor már éppen jól voltam.
Eddig hosszú éveken át nem sikerült eladnunk házunkat, és most, amikor valóban erre volt már szükség, most sikerülni látszott. Miután szándékuk komolynak mutatkozott, kezdtem magamat beleélni egy másabb élet reményébe, hiszen itt már nem várt rám semmi jó.
Valahol máshol talán újra kezdhetnénk.
A gondolat teljesen magával ragadott. Számoltam vissza a napokat.
Szépen lassan eljön a továbblépés ideje is.
Házat kellett nézni, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Régi házért messze nem kapunk annyit amennyi az újrakezdéshez kellene, de testvéremé segítettek. Mivel nem maradunk egyedül, jó testvérekkel áldott meg a sors, sikerült a továbblépés.
Egy új környezetben már minden más lesz (mondogattam magamnak).
Hozzám hasonlóan nem mindenki vágyott más tájakra.
Anyumnak nehéz volt az elválás a szülőfalujától.
Nehéz fát nem lehet átültetni, mondogatta néha. Talán ezzel célozni akart valamire? Nem tudom, nem figyeltem, csak azt tartottuk szem előtt, el kell mennünk.
Azért is lehet!
Szépen minden kialakulni látszott, és ismét kaptam még egy esélyt.
Nem csak én mondhatom el magamról, hogy második esélyt kaptam, velem együtt szüleim is.
Debrecenben sikerült házat venni, egy jó házat sikerült kifognunk, olyat ami mindenki szempontjainak megfelelt.
Titkon mindég bíztam benne, hogy nem ott öregszem majd meg, de el kell ismerni ehhez kellett az Isteni gondviselés is, oly sok nehézség után.
Végül, mindent összevetve azt hiszem jól alakult a történetem.
Rendbe jöttem, kaptunk egy új esélyt, egy másfajta életet, és már csak rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle. Tulajdonképpen e problémák után már nem is volt semmi bajom,, azóta is jól vagyok és virulok.
A problémák, amik esetleg ezután még adódnak, azok, amikkel mindenki találkozik.
Így már minden sokkal másabb.
Bölcsebbek lettünk néhány dologgal, és már másképp látok sok dolgot, mint azelőtt.
Azt mondják, amibe nem halunk bele, attól erősebbek leszünk. A hozzá tenném ehhez: egy idő után biztosan így van.
Valóban ebben lehet valami igazság.
Visszakaptam a hitemet is, aminek kifejezetten örülök. Egy kicsit másképp is szemlélem a dolgokat, mint mások, ez egyeseknek érthetetlen, de én pontosan tudom, hogy ez miért van.
Szerettem volna mindezt leírni, remélem akad olyan aki számára érdekes volt és tanulságos.
Persze mindég van mit tanulni, hiszen most a valós életet kell megismernem, ami kissé másabb, mint amiben eddig volt részem.
Néha arra gondolok, ha nem születnek meg a Rocky és Rambo filmek, talán már félúton kifulladtam volna, most nem számolhatnék be egy tulajdonképpeni Happy End-röl!
Na és ha nem lett volna ilyen családom, mint amilyen van, sajnos akkor nem ismerhettem volna meg azt a nagyszerű érzést, amit úgy hívnak: remény. Akkor az én történetem is rövidebb lett volna. Sokkal rövidebb.
A filmek melyek a családomnak a könyökén jönnek már ki, de én még mindég úgy tudom ezeket nézni, mintha most látnám először. Csak ezek után értettem meg igazán ezek szellemiségét.
Talán ezzel nem vagyok egyedül.
Lehet egyesek cikinek tartják, hogy ezt megemlítem, de nem lennék hű magamhoz, ha ezt elhallgatnám.
Köszönettel tartozom mindazoknak az embereknek, a kik szerettek és biztattak engemet, nagy köszönettel tartozom a családom felé, a szüleim felé a testvéreim felé!
A nagy egészet nézve az én történetem is egy boldog végnek tekinthető, bár nem tudom mi vár még rám, de hiszem hogy véget ért az, amit rám kimért a sors.
Jobb is, ha nem tudjuk, mi van előttünk.
Én nem szeretném tudni mi vár még rám, nem tudom ki, hogy van ezzel, ki hogyan vélekedik erről. Joggal remélhetem, hogy ezután valami más következik majd?
A hit és a remény egyaránt kellenek a túléléshez.
Bennem ez meg volt, és csak biztatni tudok mindenkit, csak higgyen!
Mire ezt a történetet befejeztem már új helyemen élek, új környezetben lakunk Debrecenben, hisz itt élnek testvéremék is. Ha jól meg gondolom én is, itt születtem.
Nagyon örültem, hogy ezt megírhattam.
Vannak terveim jövőmet illetően, bár igen gyakran változnak. Most kezdenek letisztulni előttem ám sajnos sokszor nem az elképzelésemnek megfelelően alakul.
A továbbképzés lehetőségeimben falak tornyosulnak, mert érettségi nélkül sem operatőri tanfolyamra, sem számítógépes tanfolyamra nem vettek fel.
Én azt hiszem, az lett volna az igazi esélyegyenlőség megvalósulása, hogyha érettségi nélkül fölvételt nyerhettem volna az általam kívánt továbbképzésre és megadták volna a lehetőséget a bizonyításra, hogy megállom-e a helyemet érettségizett társaimmal szemben.
Nem kellett volna semmilyen más kedvezményt, adjanak, csak a lehetőséget.
Ennyit megérdemeltem volna.
Sokan azt mondják nincs igazság. Azért ez még nem a világ vége!
Mindég lennie kell egy másik útnak, hogy elérjük a célunkat.
Talán a sors jobban tudja mi is, kell nekem, egyelőre megpróbálok arra menni, amerre terel engemet.
Ez az én történetem, melynek leírásával szeretnék hozzájárulni beteg társaim kitartásához, hogy az én példámon keresztül is láthassák érdemes küzdeni, mert valóban igaz: „Aki időt nyer életet, nyer!”
Szeretném nyomatékosan hangsúlyozni, hogy csak a beteg a szülő és az orvosok nagyon szoros együttműködése hozhatja meg a kívánt eredményt.
Ezen a téren, ha nem is volt minden felhőtlen, de idővel minden megszépül…
Az engem segítő orvosok felé ez úton is hálámat fejezem ki, és köszönetet mondok nekik.
Lelkiismeretes munkájuknak is köszönhetem, hogy Happy End-el ért véget történetem. Remélem ezzel még koránt sincs vége inkább úgy fogalmaznék csak most kezdődött el.
Eredetileg most el kellene köszönnöm és be kellene fejeznem. Történetemnek itt volt a vége, de a valóság mást igazolni látszik.
Hosszú nyugalom után a bal szememmel adódott egy kis problémám. Napról napra gyengébb lett és mára már sajnos ki sem tudom nyitni.
Új helyen élek, új jobb élet reményében kelek fel nap mint nap, de nem ennyire egyszerű a történet.
Hosszas vizsgálódás után megállapították, hogy a bal szemem körüli probléma okozója a fejemben van. A szemmozgató idegszálra van tapadva valami, valami aminek nem kellene ott lennie. Viszont ott van.
Megközelítőleg fél éven át tartó fejfájáson vagyok túl, túl vagyok 20 alkalom sugárkezelésen és túl vagyok az „első” kemoterápiás kezelésemen. Ezen is túl leszek ahogy a többi betegségen. A szemem javul, napról napra jobban tudom használni. Jobb lesz mint volt!
Ez a betegség nem viselt meg mentálisan mert mára már megtanultam ezt kezelni és már nem sokáig jelenthet akadályt. Aminek nagyon örülök, hogy mostanra sikerült új célokat megfogalmaznom és felhagynom a régiekkel. Az igazi újrakezdéshez szükség van új célokra. Ma már ezek éltetnek és ha ezekre gondolok teljeséggel tölt el a tudat és teljesnek érzem az életemet. Remélem az élet nem kényszeríti rám a régi céljaimat, szeretném ha sutba dobhatnám őket. Jó lenne azt hinni hogy ez után szélcsend következik majd, de azt olvastam nem szabad félni semmitől és nem szabad menekülni előle. Én nem teszem.
Szeretnék mindenkinek boldog életet kívánni!

Papp Olivér / Kőrösszakál